A Vajdasági Baráti Egyesület budapesti jótékonysági rendezvényén legutóbb is több százan jelentek meg és adományt gyűjtöttek az immár két évtizede sikeresen működő nagybecskereki Boldogasszony Iskolanővérek Lánykollégiumának, a kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános iskolának, illetve a több mint 20 éves kihagyás után újraindított verbászi magyar óvodai tagozatnak. Immár negyedik alkalommal szerveztek jótékonysági Mikulás-estet decemberben a budai Fonó Zeneházban azok a Vajdaságból elszármazott budapestiek, akik mind a mai napig szívügyüknek tekintik, hogy lehetőségükhöz mérten segítsenek a vajdasági intézményeknek.
– Amikor egy négyes számot leír az ember, talán egy kicsit soknak is tűnhet, ha tudjuk, hogy négy év munkája van benne, ugyanis a Vajdasági Baráti Egyesület egész évben aktív, szervez rendezvényeket, nem csak ilyenkor, év végén – nyilatkozta dr. Simon Vilmos,az egyesület vezetője. – Egész évi munkánk azért azt hiszem ezzel az alkalommal kerül bemutatásra a széles plénum előtt. Mindig különleges aurája van ennek az eseménynek. A család, gyerekek, összetartozás, közösség, és azt mondhatom, hogy ezek nem csak közhelyek szintjén működnek, ezeket mi itt át is éljük együtt. Úgy érzem, hogy ez a varázs itt ma is működött. Sőt elmondhatom, hogy nemcsak vajdaságiak jönnek el és szponzorálják az eseményt, hanem sokan mások is, akik fontosnak érzik, hogy támogassák a vajdasági intézményeket.
Dr. Simon Vilmos (Ótos András felvétele)
Hogy jött létre ez az akció? Honnan jött az ötlet?
– Mindenképpen szerettünk volna valami olyat, ahol valamit vissza tudunk adni. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy ha valaki olyan élethelyzetbe kerül, mondjuk vagy a karrierje csúcsán van, vagy sikereket ér el, a saját mércéivel mért sikereket, akkor tudjon visszaadni annak az országnak, annak a városnak, falunak, ahonnan érkezik, és igazából, még ha nem is szoktuk mindig bevallani, mindegyikünkben van egy fájdalom, hogy akkor el kellett jönni, hogy máshol kellett keresni a boldogulást. Ez nem panaszkodás, szeretünk Budapesten élni, vagy például Szegeden, mert máshol is vannak tagjaink, de azért nagyon kötnek azok a szálak bennünket, és nagyon jó érzés, amikor, mint ma is, Nagybecskerekről, Kishegyesről, Verbászról jöttek az intézmények vezetői és a fellépők is. Jóleső ez a kapcsolat, hogy ne felejtsük el, honnan jöttünk. Jó mindig emlékeztetni magunkat arra, amikor esetleg kezdenénk elszállni, akkor visszarángat bennünket a talajra.
Az elmúlt néhány évtized alatt lassan felnő itt már egy második generáció. Ők hogyan tudnak beilleszkedni ebbe a helyzetbe, hogyan élik meg a kapcsolatukat Vajdasággal?
– Nekik nincs különösebb beilleszkedési problémájuk, tekintettel arra, hogy magyar az anyanyelvük, ezáltal annak ellenére, hogy más környezet ez a budapesti, mint egy vajdasági város, vagy falu, szerintem nagyon jól beilleszkedtek. Akinek nem felelt meg ez a környezet, az már visszaköltözött, vagy továbbállt. Aki már itt van több éve, az megszokta az itteni életet, és valószínűleg itt is fog maradni. A gyerekeken az látható, hogy ők már budapestiek. Ők már itt járnak óvodába, iskolába, itt nem beszélik már úgy a szerbet, ezért ha Vajdaságba mennek és szerb környezetben találják magukat, nem tudnak úgy kommunikálni, mint a szüleik. De a szülőkön úgy látom, hogy azért nagyon fontos számukra, hogy a gyerekek se veszítsék el azt a szálat. Ők már szinte biztosan nem fognak Vajdaságban élni, habár hallottam már olyanokról is, akik visszaköltöztek, de a második generáció itt már nagyon jól beilleszkedett, ennek ellenére büszke a gyökereire, és vannak olyan visszajelzések, hogy olyanok, akik már itt születtek, de a szüleik még Vajdaságban vannak, írnak üzenetet, hogy a rendezvényeinken élték meg igazán, milyen vajdaságinak lenni, és hogy milyen büszkék erre. Adunk egy indentitást, egyfajta összetartozást is.
Az egyesület jelentős kezdeményezése egy mentorprogram, amely vajdasági tehetségek megsegítését tűzte ki célul. Milyenek az első tapasztalatok?
– Igen, az egyesület jelenleg tizenkét fiatalt kapcsolt be a mentorprogramba. Ez egy olyan létszám, amelyet még tudunk kezelni és mindenkivel tudunk külön foglalkozni. Mi, akik az egyesület alapító tagjai vagyunk, benne vagyunk a mindennapi munkában, és anyagilag is hozzá tudunk járulni a programhoz, harminc körül vagyunk. Ki mikor tudja vállalni, mikor van Magyarországon. Vannak ugye, akik elköltöznek, visszaköltöznek.
Tizenkét fiatallal kezdtük, ebben mi is, ők is nagyon pozitívan csalódtunk. Kezdetben nem tudtuk, hogyan fog sikerülni. Volt egy mentor-mixer találkozó, ahol ők elmondták, mit várnak el egy jó mentortól, mi elmondtuk, hogy kik voltak a mi jó mentoraink, és igazából magunkat látjuk bennük, azokat a Budapestre felkerülő 18–20 éves fiatalokat, akikben van ambíció, szeretnének bizonyítani, de még nem szokták meg az új környezetet, nincs kapcsolati tőkéjük. Szerintem ez arról szól leginkább, hogy hogyan tudnak a nagyvárosokban érvényesülni, nem csak az, de főleg az, akinek kapcsolati tőkéje is van, és szakmailag is jó, annak könnyebb az útja. Így is osztottuk el egymás közt a mentoráltakat, például az enyémek hasonló szakterületről vannak, mint amilyenről én jövök. Más a pénzügy, ismét más a műszaki terület. Próbáltunk mentorokat keresni. Igazából ez mindig egy egymásra találás volt, ahol ők választottak mentoráltat és hát reméljük, hogy jól fog működni. Bővülni fog a program, de azért ne gondoljunk itt túl nagy számokra, mivel abban állapodtunk meg, hogy akkor lehet valaki mentor, ha elegendő időt tud szánni a mentoráltjára. Ha nem tud időt szakítani rá, akkor nem is szabad belemenni ebbe a programba. Ami nagyon szép dolog, hogy már itt voltak ma este, önként segítettek nekünk csomagokat összerakni. Ez már működik, és szerintem ők is ráéreztek, hogy milyen jó kis összetartó baráti kör ez a miénk. Ők azok, akik majd 10–20 év múlva összetartják ezt a baráti kört, amikor már mi kiöregszünk.
Milyen tervekkel néznek az új esztendő felé?
– Továbbra is folyamatosan támogatunk különböző ügyeket, a De Profundis alapítvánnyal van jó kapcsolatunk és közös akciónk. Ők Vajdaságban élő és tanuló diákoknak adnak ösztöndíjakat. A tavalyi nyolchoz nemrég tizenhármat tudtunk hozzáadni. Ezt az akciót továbbra is meg szeretnénk őrizni. Továbbá van egy állandó együttműködésünk a Márton Áron Szakkollégiummal, amely az itt élő határon túli magyarokat tömöríti. Éppen az elmúlt évben volt megjelenési lehetőségünk a magyarok világtalálkozóján, a Syma csarnokban, ahol két színpaddal is kint voltunk, zenekart is hoztunk, táncosokkal, gasztro-jellege is volt az eseménynek, de üzleti kapcsolatainkat is bővíthettük. Tovább szeretnénk javítani kapcsolatainkat. Nagyszerű az együttműködés a nagybecskereki vállalkozókkal, ők is jártak már nálunk és mi is náluk. Üzletelni, dolgozni is jó velük együtt. Hamarosan Ausztriában indul egy csoport. Nagyon lelkesek az ott élő és dolgozó vajdasági magyarok. Remélhetőleg 2016-ban már ők is rendeznek egy ilyen estet és esetleg közösen multiplikálni tudjuk ezt a hatást.
