Az Orom melletti Újfaluban élő Pakai család pénzügyi gondjai jóval korábban kezdődtek, mint ahogy a Brantner hulladékgazdálkodó cég (a szemétszállító) az év végi ünnepek táján végrehajtót küldött rájuk. Amióta ugyanis – több mint három éve – szervezetten szállítják el a szemetet ebből a kétszáznyi lakosú aprócska településről is, Pakaiék nem fizettek a hulladékgazdálkodónak. Igaz – állításuk szerint –, nem is vittek el tőlük egy fűszálat sem. A végrehajtó ugyan nem járt sikerrel, de ez nem nyugtatta meg a családot, hiszen van házuk meg kevés földjük, és nem szeretnék elveszíteni ingatlanjukat.
Pakai József és felesége, Gabriella nem a szemetesekkel akarnak dacolni, hanem mivel munka híján mind szegényebben él a család – s valamiképp a három gyereket is el kell tartani –, úgy gondolták, azt a számlát nem fizetik ki, ami mögött különben sem áll szolgáltatás. Mert nincs miből fizetni. És betegbiztosításuk sincs, meg családi pótlékot sem kapnak. A legújabb számlán viszont már 25 664 dinár szerepel, ennyit követel a Brantner. De hogy megértsük, miként jut olyan helyzetbe egy falusi család, amelynek a havi 540 dináros számla kifizetése is gondot okoz, jó néhány évet vissza kell kanyarodnunk az időben.
– Itt dolgoztam a mezőgazdasági birtokon, jól gazdálkodó, erős birtok volt ez sokáig, Újfalu is úgy jött létre, hogy a munkásoknak helyben építettek házat – meséli Pakai József. – Volt munkája az egész falunak, kétszáz munkásnak, sőt szezonban az asszonyoknak is. Amikor privatizálták a gazdaságot, sokaknak fölmondtak, utána tönkre is ment a birtok. Mi meg alkalmi munkából tengődünk, de abból is egyre kevesebb van már. Régebben eljártam tűzifát fűrészelni, de most már fölvágják a fatelepek; a parasztemberek pedig a gazdaságukon igyekeznek minél több munkát maguk elvégezni, amit régebben kiadtak, így alkalmi munkához is ritkábban lehet hozzájutni. A korábbi években még jobb volt a helyzet, mert akkoriban az itthoni nyári idény után télen a montenegrói tengerpartra jártunk építeni, de három év óta már ott sem kínálnak munkát. Mindennek a tetejébe a nyáron a motorom elé szaladt egy kutya, leestem, megsérültem. A múlt évben minden rossz összejött.
Be van jelentkezve munkaközvetítőben?
– Be vagyunk mindketten, voltunk már állásbörzén is, de nem sokra mentünk vele. Egy alkalommal kínáltak kőművesmunkát valahol Bánátban és Újvidék környékén, de az utazást nem fizették volna, az útiköltség elvitte volna a keresetet. Olyan munkát tudok vállalni, ahova motorbiciklin eljutok.
Megpróbáljuk sorra szedni az esetleges további pénzforrásokat. Ezek közül az egyik a mezőgazdaság.
– Van egy hektár földünk, de tavaly alig termett a kukorica, mint ahogyan másnak is. Korábban voltak kocáink, azok közül egy elpusztult, meg a malacai is, aztán levágtuk az utolsó kocát, mert nincs miből tartani. Gondoltunk rá, hogy eladjuk, és az árából fizetjük az adósságokat, a villanyt, de akkor még azt se mondhattam volna a gyerekeknek, hogy ha más nincs, egyetek zsíros kenyeret, mert az sem lett volna. Aztán csak két malacot sikerült venni.
Egy óvodáskorú fiúcska jön ki a szobából a konyhába-ebédlőbe, ahol beszélgetünk, így a gyerekekről kezdek érdeklődni.
– Hárman vannak – mondják a szülők –, a lányunk hároméves középiskolát fejezett be, szakács szakot, most Szabadkára jár a negyedik évre vizsgázni; az idősebb fiú szintén Szabadkán tanul autószerelőnek, ő másodikos; a kicsi Oromra jár az óvodába.
Úgy gondoltam, hogy az elmondottakból adódik: a családi pótlék jelenti a legkomolyabb pénzforrást, de mint kiderült, tévedtem:
– A gyerekek részére csak a magyarországi iskolai támogatást kaptuk, de családi pótlékot nem. Néhány kvadráttal több földünk van annál, hogy különböző támogatásokhoz juthatnánk. Az egy hektár földből még jó években sem lehet megélni, betegbiztosítást fizetni meg lehetetlen, így biztosításunk sincs – magyarázták el Pakaiék.
Miután a tervezettnél is nagyobb kitérőből kiderülhetett, hogy miért is okoz gondot a családnak az említett 25 664 dinár kifizetése, visszatérünk a szemétszállításra. Már csak azért is, mert amíg nem jelent meg a végrehajtó, úgy gondolhatták, hogy valamiképp ezen az adósságon is túlteszik magukat, de ha már azt a keveset is el akarják vinni, amijük még van, sőt a kevés földjük vagy a házuk kerül veszélybe, azt nem tudják szó nélkül hagyni.
A család indokolatlannak tartja, hogy olyan munkáért fizessenek – amikor különben sincs miből –, amit nem vesznek igénybe, bár helyeslik, hogy a szervezett szemételhordással együtt fölszámolták a falu melletti szeméttelepet. Megjegyzem, hogy igen ám, de miközben senki sem rakná ki a hulladékot, megtelnének szeméttel a csatornák meg az utak mente.
– Más községekben sokkal kevesebb a panasz, már az is igazságosabb lenne, ha a zsákokért kellene fizetni, és csak a valóban elszállított szemét kerülne pénzbe – vet föl egy megoldást Gabriella. – Nálunk viszont a családtagok számát vették alapul a díjszabásnál.
Időközben egy szomszéd is megérkezik, ő arra panaszkodik, hogy tőle öt személy után követelik a pénzt, pedig a lányát kijelentette, mert férjhez ment; másik családban meghalt a feleség, de nem törölték a nyilvántartásukból. Szóba kerül az is, hogy a falvakban szükségtelen hetente megjelenniük a szemeteseknek, van rá példa más községekben, hogy havonta járnak, és ezzel arányosak a költségek is.
– Volt egy vihar, és kiraktuk a törmeléket – emlékezik vissza a családfő –, de nem szállították el, mert az nem háztartási szemét. Azóta sem tettünk ki semmit, innen egy fűszálat sem vittek el. Van kemencénk, abban mindent föltüzelünk, ami elég, zsákokba gyűjtjük össze az év folyamán télire; a konyhai hulladékot faluhelyen különben sem dobják ki a szemétbe, konzervet nem vásárolunk, miért kellene akkor fizetnem? Nem hiszem azonban, hogy sokat tudunk tenni ellenük, mert akik már jártak bent Kanizsán, azoknak is legföljebb azt ajánlották föl, hogy több részletben törleszthetnek. Még a lázongó kisiparosok sem tudtak eredményt elérni, nemhogy a kisember. Ha mégis sikerülne pénzt gyűjtögetni az el sem végzett munkára, amikorra kifizetném, már halmozódnának az új számlák. Lehetetlen. Amikor az ünnepek táján jött a végrehajtó, mondtam neki, hogy bármit vihet az udvarból, bár jóformán csak egy téglarakást talált, de bent semmi nincs, amit lefoglalhatna. Most a bíróság kéri a papírokat a földről és a házról. Mondtam, hogy ha más megoldás nincs, börtönbe megyek, de úgy látszik, el akarják vinni a fejünk fölül a házat.
