Véletlen-e, vagy sem: amikor megbeszéltük a találkozót, még nem tudhattuk, ki lesz az új pápa, csak másnap választottak egyházfőnek egy olyan bíborost, aki nem sokkal később a szegények segítését nevezte szolgálata céljának. Az újságíró előtt az sem volt ismert, hogy közben Nagy József zentai plébános – korábban főesperes, jelenleg a magyar nyelvterületre kinevezett püspöki helynök a hitoktatásra és a liturgiára – átveheti a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét.
Beszélgetésünkkor, a márciusi forradalom ünnepnapján már mindezt tudtuk, mégsem kérdeztem ezekről az eseményekről József atyát, mert úgy éreztem: hiszen másról sem beszélünk.
- A lelkipásztor is gyerekként kezdi az életét.
– Zentán születtem, de minden ősöm kanizsai, illetve martonosi inkább. Ötéves korom óta ott nevelkedtem, a szoros értelmében a Tisza-parton nőttem föl. Vallásos családban nevelkedtem, anyám benne volt egyházi dolgokban, meg jótékonykodott. Mindig voltak védencei: idősek, betegek, s ha valaki az utcára került, néhány napra vagy egy-két hétre befogadta.
Szegényesen éltünk, a szüleimnek mindene elveszett a világháborúban. Horgoshoz közel laktak, és a háború vége felé szétlőtték a tanyájukat, mert zavarta a kilátást. Egy garabollyal hozták el, ami maradt belőle, s jöttek Zentára. Ezután is szerényen éltünk, de édesanyám így is talált módot arra, hogy mindig segítsen valakin. Ő ott volt a sarkunkban, nem volt kemény, de vita sem lehetett nála, hogy vasárnap megyünk-e a misére, vagy haladunk-e öcsémmel az iskolában.
- A gyerekek rendszerint nem papként képzelik el az életüket.
– Eszem ágában sem volt, hogy pap legyek, minden akartam lenni, meg semmi. Egy februári szentmise döntötte el, valamilyen ünnepi mise volt, hárompapos. Azon a papi ruhán nagy bojtok voltak, és ezen az ünnepi misén, ezerkilencszázhatvanban, tizenöt éves koromban pattant ki belőlem a gondolat, hogy ez legyek, hogy kapaszkodjak ezekbe a bojtokba. De még akkor sem dőlt el minden: Zágrábban a gimnáziumban, majd a teológián és a katonaságnál is sokat gondolkodtam rajta, de mindig fölülkerekedett az a tudat, ami a szentmisén belém hatolt, hogy legalább egyelőre maradok. Felszentelésem előtt is felvetődött a kérdés, hogy megy-e ez nekem, tudom-e majd csinálni, de az keményen bennem volt, hogy ha holnap felszenteltetem magam, akkor tovább nem gondolkodom: hidak fölégetve, hajók elsüllyesztve, csak előre lehet menni. Utána rövid ideig voltam káplán Szabadkán, kilenc és fél évig szolgáltam Adorjánban, most pedig már több mint harmincegy éve Zentán.
- A pap maradhat hívei körében a templom falai között, de ki is léphet. Önt a nagy többség nem a templomban ismerte meg.
– Mindig működött bennem az a gondolat, hogy nőtlenül, pappá szentelve Isten országáért, vagyok-e én akkora befektetés – mert nagyon szeretem a Tisza-partot, a természetet, a madarakat, a növényeket –, ami több annál, mint hogy a nagy kertben kapálgatok, gondozom a növényeimet. Mert ha nem, akkor elmegyek inkább szerzetesnek, és ott fogok imádkozgatni. Zentára jövet megnyíltak a munkalehetőségek. Nem mondom, hogy terveztem, hanem jött. A nyolcvanas években egy tekintélyes számú ifjúságot lehetett összeszedni. A hittanon túl itt töltötték a szombat estéket, odaadtam nekik a kulcsot, hogy az utolsó zárja be a kaput. Tánciskolát szerveztek, újévezést, volt itt még lakodalom is.
A házassági felkészítést szélesebb körben már Adorjánban is szerveztem, és Szabadkától Temerinig kiterjesztettük, képeztünk családokat, orvosokat vontunk be, ez máig szinte minden plébánián működik. Zentán mindjárt elindítottam, amikor ide kerültem. Kiderült az is, hogy sok fiatal nem járt korábban hittanra, és most, tizennyolc-húsz évesként szeretne. Tekintélyes csoportok szerveződtek, most is néha hetvennél többen összejönnek, pedig azt hittem, egy-két év után elfogynak.
Nyolcvannégy óta a házas hétvégés mozgalomnak vagyok a tagja, a zágrábiakkal kezdtem, aztán Magyarországon is megtaláltam a kapcsolatot, ott is részt veszek ezeknek a programoknak a levezetésében. Nagy családközösség alakult ki Vajdaság-szerte, sok pap és a püspök úr is részt vett benne. Markáns valósága lett az életemnek, hetente négy-öt estémet családokkal töltöm, és amikor részese lettem a mozgalomnak, akkor értettem meg, hogy itt köteleztem el magam, és most már nem mehetek remete szerzetesnek.
- Pedig azt halljuk, hogy válságban van a házasság, sőt az egész keresztény értékrend.
– Az egyházban a különböző lelkiségek reagálást jelentenek egy adott társadalmi problémára. A feudalizmus adott egyházi nemességet és szinte jobbágyságot, s jött egy Szent Ferenc, aki ezt megingatta. A családmozgalmak pontosan egy ilyen reakció, hogy mi tartsuk fönn és terjesszük a keresztény házasságnak az értékeit. A házasság és a család válsága nagyon széles és összetett kérdés, a hedonista életfelfogás egyik terméke. Tehát ha az élet nem attól értékes, hogy másokért élek, hanem csak annyit ér, amennyit én élvezek belőle, akkor itt nagyon sok minden felbukik, a család pedig eleve. Hiszen arról van szó benne, hogy egymásért élnek az emberek, meg a papi hivatás is ilyen: ha nem másokért akarok itt plébános lenni, akkor semmi értelme nincs a papságomnak, az egy kificamodott foglalkozás. A hedonista életfölfogás viszont egy ürességet hagy maga után. Egy lány nem képes fölkelni reggel kilenc órakor, mert korán van; megszületik a gyermeke, és akkor éjfélkor is fölébred, mert egyszerre értékesnek érzi magát, egyszerre valakiért él. Biztos vagyok benne, hogy jövőnk csak akkor van, ha komolyan vesszük az életet, a családot – a többi zsákutca.
Nyugatról tört be a hedonista életszemlélet, azt hiszem, hogy abba a szellemi-lelki vákuumba, amely a marxista ideológia után támadt. Igaz, megvan ez Nyugaton is, de beszélgettem egy nővérrel, aki családokkal és fiatalsággal foglalkozik Amerikában, s ő azt mondta, hogy ti húsz évvel vagytok mögöttünk. Mert náluk már észlelhető ennek a visszafordulása.
Én hoztam ide a Vajdaságba a nagycsaládos mozgalmat meg a Hit és Fény közösséget, nem is nagyon hittem, hogy sikerrel járok. Igaz, én kiléptem a vezetésből, mert azt láttam, hogy ha maradok, akkor leszűkül a plébániámra vagy az én egyházamra, s azt szerettem volna, ha minden jó szándékú embert fölkarol. A szellemi fogyatékos gyerekekről pedig azt hittem, hogy ketten-hárman vannak Zentán, akiket én ismertem, s mindjárt húsz-huszonöt család bekapcsolódott, amikor megalakult a szervezetük. Végre lett egy hely, közösség, ahova a szülők elvihetik gyereküket, és fejlődnek, kommunikatívak. Kanadában voltam a magyar közösségnek lelkigyakorlatokat tartani, s ahogy sokfelé jártunk, megkérdeztem: hogyhogy tinálatok ilyen sok szellemi fogyatékos fiatal van? És azt válaszolták, hogy nálatok is van, csak ott elrejtik, nálunk meg a család mindenhova viszi őket. És rájöttem, hogy igazuk van.
- Volt közben egy háború. Ilyen időkben különösen nagy az igény a pap lelkipásztori és emberbaráti munkájára is.
– A kilencvenes években, amikor a nagy elköltözés zajlott, s még nem volt világos, hogy a háború nem terjed-e át ide is, eldöntöttem, hogy maradok. A munkatársaimmal beszélgettünk arról, hogy menni vagy maradni, s azt mondtam, hogy akár ha háború jön ide, és én elmegyek, akkor hamis pénz vagyok, mert békéről, hitről, Krisztusról, magyarságról, kitartásról beszéltem az embereknek, ezért ha jön a nehézség, akkor is maradnom kell.
- A háborús nyomor késztette karitatív munkára?
– Pártbeli elkötelezettséget nem vállalok, mert a kilencvenes években, amikor még úgy jól együtt volt a magyarság, már akkor látszott, hogy az mégis csak egy része a plébániának, és azt mondtam, hogy mindenkinek plébánosa szeretnék lenni. Napjainkig megtartottam, de azért minden fölkínálkozott civil kezdeményezésben benne voltam. A szociális munkába is bevontak. Alakult a Vox Humana segélyszervezet, elhívtak, s elkezdtük a munkát. Megnyílt a népkonyha, indult a gyógyszerakció a kilencvenes évek elején: úgy tűnt, hogy a gyógyszeradományokat a plébánián talán nem fogják bántani. Egy jó év múlva a Vox Humana megszűnt, mert nagyon rászálltak adókkal, büntetésekkel, mi ott maradtunk egyedül az óriási méretű gyógyszerakcióval, konyhával, ruhaakcióval. Kezdetben diákok kaptak talán százhúsz egytálételt, s idestova húsz éve megy már, jelenleg több mint ötszáz személyre főzünk. Küzdelmes munka ez, mert nagyon nehéz pályázatokra építeni egy ilyen tevékenységet, bár most már az önkormányzat is segít. Szerencsére nagyon jó munkatársakra találtam. Vannak olyan asszonyok, akik a nyolcvanas években kitalálták, hogy horgolnak-kötnek Teréz anya leprásainak takarókat, azzal kezdődött itt a Caritas. El is készült száz körüli takaró, de közbejött a háború, nem tudtuk eljuttatni Szarajevóba a missziós központba, végül Belgrádba kerültek. Ezekből az asszonyokból adódott olyan csapat, amely az ebédosztás, csomagosztás, gyógyszerszéthordás terén gyakorlatilag húsz éve dolgozik.
Nagy akció volt annak a gyógyszernek a beszerzése is, amelyet az Rh-negatív vércsoportú anyukáknak kellett beadni, ha a gyerek pozitív vércsoportú volt, hogy vállalhasson másik gyermeket is. Nyertünk pályázaton, a szegedi hematológián akár éjfélkor is átvehettem a szükséges mennyiségű injekciót, hogy mindig friss legyen, amíg tartott az összegben.
Az idősek napközije pedig úgy jött létre, hogy a linzi újságban cikket írtak a vajdasági szegény nyugdíjasokról, gyűjtést szerveztek számukra, valamivel több, mint húszezer márka gyűlt össze, s megnyertük, hogy Zentán legyen a napközi. Azóta is működik, ugyanolyan gondokkal, mint a konyha; naponta negyven-ötvenen bejárnak vagy szállítják őket, ebédet is kapnak. Emellett a szabadkai Caritasszal nagy akcióként hat-hét éve elindítottuk az idősek házi gondozását: a segítők látogatják az időseket, ápolják őket, gondozzák a betegeket.
Nem szabad megfeledkeznünk a Gyermekek a gyermekekért megmozdulásról sem: különböző munkákat, tárgyakat árulnak a gyerekek, a befolyt pénzt pedig a szegény sorsú társaikra fordítják. Megható volt látni, amikor első alkalommal karácsonyra összejött a pénzük, és a nevelőszülőknél levő gyermekeknek vettek belőle cipőt: egyik tizenéves lányka elsírta magát, s azt mondta, most nagyon örül, mert életében először próbálhat új cipőt.
- A Kis Szent Teréz-kápolna plébánosa, de a felsőhegyi és a bogarasi egyházközséget is vezeti, miközben templomokat is épít.
– Az Emléktemplom és a bogarasi templom építése is a községtől indult el, ezt is csak elvállaltam. Az előbbi a zentai csata háromszáz éves évfordulójára kezdődött, tizenhat éve, az idén remélhetőleg a külső munkálatok befejeződnek a Tartományi Nagyberuházási Alap segítségével, egy korábban megnyert pályázat alapján. Mindkettőnél csalódás, hogy azt vártuk: a Nyugat majd komolyan veszi a templomépítést, és segít. Nem ez történt. Ami elkészült az Emléktemplomból, az nyolcvan százalékban egy pap barátomnak, Rasztovácz Pálnak, a Hamburgi Magyar Misszió vezetőjének köszönhető. Adakoztak mások is, külföldről is magánszemélyek, pap testvérek… A bogarasi falai állnak, a többi anyag is javarészt összegyűlt támogatásokból, Erdélyből a faanyag is megérkezett, hogy tető alá kerüljön. Mindezek mellett tatarozni kellene a felsőhegyi templomot, meg a félkész közösségi házból létrehozni ott is idősek napközijét.
- Van hobbija a plébános úrnak?
– Gyerekkorom óta madarakat, kisállatokat tenyésztek, pár évvel ezelőtt még huszonvalahány anyanyúllal dolgoztam, a konyha javára. Cukorbetegségem miatt többet kellene mozognom – a fészkeket, madárházakat én barkácsolom. Van egy csónakom az öcsémnél Kanizsán, szoktam pecázni, igaz, nem valami eredményesen: van, aki gyorsan összepakol, mert nem eszik a hal, majd jön holnap – mondja –, de én máma érek rá, nekem hiába eszik holnap. Mindenesetre most már nem szoktam foglalkozni azzal, hogy eléggé befektetett-e az életem.
