Az újságíró leginkább írásaiból ismerhető meg. Én Fodor Istvánt, a Magyar Szó szerkesztőjét hallgatag, megfontolt kollégának ismertem meg, aki nem emelte fel a hangját akkor sem, amikor kemény dolgokat mondott ki szerkesztőségi testületek ülésein, és nem is panaszkodott, pedig mindenki tudta, szerkesztőként igencsak embert próbáló munkát végez. Aki rendszeresen olvassa az írásait, tudja, nemcsak pusztán teszi a dolgát, hanem számára fontos a téma is, és az is, ahogyan megjelennek az írásai. Igényes, pontos újságíró, akit lapunk először 1989-ben tüntetett ki az év újságírójának járó díjjal, idén pedig második alkalommal érdemelte ki ezt az elismerést.
Fodor István szerkesztőnek Ökrész Rozália, a Magyar Szó Kft. igazgatója adta át az újságírói díjat, középen Varjú Márta, lapunk főszerkesztője (Fotó: Ótos András)
Mikor gondoltál először arra, hogy újságíró leszel? Ez magától értetődő volt, vagy csak úgy odasodródtál?
– Gyerekkoromban azt mondtam, hogy vagy boltos, vagy tanító leszek. Ez utóbbi akár meg is valósulhatott volna, vagyis a magyartanári pálya. A „sodródás” pedig úgy történt, hogy talán még általános iskolásként küldtem egy-két hírt a Magyar Szónak Felsőhegyről, és jókora átdolgozás után közölték. Eszembe sem jutott, hogy ezért tiszteletdíjat is fizetnek. A családom enyhén szólva sem tartozott a tehetősek közé, így még ez a kis pénz is jól jött. Utána írogattam többek között az anyalap és a Tiszavidék tudósítópályázataira. Már nem is éppen kezdő gimnazistaként a Tiszavidéknél helyezést értem el. Az azóta közölt néhány ezer írásom legtöbbjét régen elfelejtettem, de ennek megjegyeztem a címét: Vonatok, nyár, emberek. Egy rövidke színes írás volt, ami úgy született, hogy nyáridőben a zentai malomban dolgoztam: a búzát raktuk le, akkor még zsákban is hordták a parasztok. A munka reggeltől néha éjfélig is tartott, sőt a hétvége sem volt pihenőnap, így amikor jött egy kis eső, s a kombájnok nem arathattak, az volt a megváltó pihenőnap. Ültünk az utcán, néztük a közeli vasútállomás forgalmát, és ebből kerekedett ki az írás. Hogy a többit ne részletezzem: a Magyar Tanszék negyedik évén kaptam ösztöndíjat a Magyar Szótól – addig egyetemistakölcsönből éltem –, és az abszolvensi év letelte előtt elkezdtem dolgozni a zentai szerkesztőségben az anyalap belpolitikai munkatársaként, persze, gyakornokként indultam.
Mikor kerültél a Magyar Szóhoz és akkor milyen volt a szerkesztőség?
– Ez 1977-ben történt, a következő évben bevonultam katonának, újabb egy év múltán pedig folytattam ott, ahol abbahagytam. Én már az új szerkesztőségi épületben kezdtem a munkát, korábban, a hetvenes évek elejéig ugyanis csupán egy szobányi helyiség volt a szerkesztőség. 1969-ben jelent meg a Magyar Szó mellékleteként a Tiszavidék első száma, és folyamatosan fejlődött, ennek megfelelően erős szerkesztőség jött össze, előfordult, hogy tíz munkatárssal dolgozott. Akkoriban járt a csúcson az újság: a Tiszavidék hetente 8–12 oldalon jelent meg, a példányszáma pedig 18 000 körül alakult, rövid ideig a 20 000-es példányt is túllépte. Persze, csak a Tisza menti községekben terjesztették. Gondolom, mondani sem kell, hogy milyen hatalmas szerepe volt akkor az újságnak, hiszen három magyar család közül kettő vásárolta a pénteki számot. Anyagilag akkor sem becsülték meg sokkal jobban az újságírókat, mint mostanság, de a társadalmi tekintélyük nagyobb volt. A műszaki felszereltségről annyit mondanék, hogy 1984-ben, a szarajevói téli olimpia után kaptuk az első telefaxot, onnan vásárolta a szerkesztőség a sporttudósítók által használt láda nagyságú gépeket. Hatalmas előrelépést jelentett ez, mert nem kellett a továbbiakban telefonon diktálni Újvidékre. Persze a Tiszavidék „nyersanyagát” továbbra is rendszerint a rendes járatban közlekedő autóbuszokkal küldtük a nyomdába.
Kiket tartasz tanító mestereidnek?
– Félig-meddig autodidaktának érzem magam. Keresztényi József, a Tiszavidék akkori szerkesztője elmagyarázta az alapokat, időnként rámutatott egy-két hibára, és ennyiben kimerült az oktatásom. Eközben alaposan elolvastam a megjelent írásaimat, összehasonlítottam a kézirattal, és megfejtettem, hogy miben hibáztam. Jól emlékszem arra a bírálatra, hogy „Fodor keveri a műfajokat”, mert valóban időnként nem bírtam ki, hogy ne fűzzek valamilyen „okosságot” magyarázat vagy kommentár gyanánt az interjú végére. Utána gyorsan leszoktam erről. Riportkönyveket olvastam, és most is azt vallom, hogy jó az elméleti tudás, de legtöbbet a kiváló szerzőktől lehet elsajátítani írásaik olvasásával. Németh Istvántól már gyakorlott és nem fiatal újságíróként is tanultam: elcsodálkoztam például azon, hogy milyen ötletesen mutatja be riportalanyait. Az ilyesmit el lehet „lopni”, de a saját ötlet sem hátrány.
Legtöbbet Simon Pista kollégám segített a munkában, igaz, ő csupán néhányszor tette volna „keményebbé” az írást, s nem adott instrukciókat sem, de bevezetett az élvezhető újságírásba azzal, hogy együtt jártuk a Tisza menti falvakat. Sok-sok emberrel általa ismerkedtem meg, reggel keltünk útra, és gyakran késő este keveredtünk haza, s a munka utáninak hitt beszélgetések, italozások alkalmával jutottam igazán érdekes és hasznos információkhoz, új témákhoz. Ő tette számomra igazán emberközelivé az újságírást.
Az utóbbi 20–30 évben hatalmasat változott a világ. Az újságírásban is. Te hogyan fogadtad ezeket a változásokat? Könnyebb ma újságírónak lenni, mint régen?
– A műszaki fejlődés csak nekünk jelenthetett örömet, akik a „régi rendszerben” is dolgoztak. Hogy is ne, hiszen ha rosszul megy az írás, most már nem kell mérgedben kirántani a papírt az írógépből, hogy újrakezd: beilleszthetsz, áthelyezhetsz, kihúzhatsz. A fényképezőgéppel sem kell a fényképészhez szaladni, hogy kivágja a filmet, képet készítsen, majd elmenni a képért. Szöveg és kép pillanatok alatt küldhető bárhonnan bárhová. A szomszédos könyvtárba sem szükséges betérni régi dolgok után kutatni, mert mindent megtalálsz az interneten. Sajnos mindennek nem nagyon látom az áldását a minőségen. Az említett emberközeliség kezd eltűnni, nem szükséges személyes kapcsolat az információszerzéshez. Szinte elmaradtak a falujárások is. Kevés az ötlet, a kreativitás. Én még éjszakai riportra mentem a mezőgazdasági vállalatba; felültem aratás idején a kombájnra, nem azért, mintha újdonság lett volna számomra, de a riport csak így lehet „életes”. Az ilyesminek mostanság alig látom nyomát. Szerkesztőként viszont jóval nehezebb a munkám. Mert időnként hitvány kéziratokat kapok. A régi technikával (tollal) ezek szinte javíthatatlanok lettek volna, s az agyonfirkált papír látványa talán jobb belátásra bírta volna a szerzőt.
Időközben azonban nem csak technikai fejlődés, hanem valamilyen politikai rendszerváltás is lezajlott, működik a látszatdemokrácia és a központosított hatalom, az információforrás pedig egyre távolabbra kerül. Ha Zentán tűz üt ki, akkor Nagykikindára kell telefonálni, hogy esetleg adatot kapjunk, miként rendőrségi ügyekben is. Akkor átsétáltunk a szomszédba a tűzoltókhoz, vagy a városházára a rendőrséghez, és máris a birtokunkban voltak az adatok. Ilyen és sok más tekintetben is nehezebb az újságíró munkája. Azért említettem áldemokráciát, mert most már ha egy betörőt tetten érnek kezében a lopott holmival, akkor is csak P. József vagy K. Petar a neve, amikor pedig az egész város sorozatos betörésekről beszél, akkor a rendőrség azt mondja, hogy le nem zárt ügyekről nem adnak információt.
Napilapnál nem nehéz hibázni. Mit tartasz a legnagyobb bakidnak?
– Sőt könnyű. Egy félnapos ülés után, amikor fáradtan és időszűkében írni kezd a tudósító, a számok, a nevek, a funkciók szinte kínálják magukat az elírásra. Rangsorolni nem tudom a hibáimat, ilyenek nálam is előfordultak, de eget rengető baklövést talán nem követtem el. Vagy csak nem emlékszem rá. A rosszat jó mielőbb elfelejteni, mert úgyis jön az újabb.
Nyugodt, megfontolt embernek ismerünk. Mégis mi az, ami kihoz a sodrodból?
– Azt nem mondanám, hogy kihoz a sodromból, de rengeteg dolog miatt bosszankodom. Főként olyasmik miatt, amik a lap tekintélyét csorbítják. Ha például jó szándékkal fölhívom a figyelmet olyan apró helyesírási hibára, hogy a „11-ik” már emberemlékezet óta 11.-nek írandó, és ötödször is helytelenül jelenik meg az újságban (félrevezetve az általános iskolást); mérgelődöm a vasvillával összedobált kéziratok miatt is, minden apró hiba zavar, talán legkevésbé az egyszerű technika hiba, a betűelütés és hasonló, bár az olvasó számára sokszor ez a leginkább szembeötlő. Azt vallom – és próbálom is tartani magam hozzá –, hogy igyekezni kell tökéletes munkát végezni, mert rendszerint még akkor is marad a kéziratban javítanivaló. Az enyémben is. Bosszant, persze, a pontatlanság, sok minden. Mérgelődöm, ha az újságíró semmit sem ad a tekintélyére, mert akkor az újságéra sem ad.
Mi a hobbid? Mivel töltöd a napjaidat, amikor nem írsz, nem szerkesztesz?
– Négy évig a Kitekintőt szerkesztettem, hetente hat napot dolgoztam, a maradék nap pedig azzal telt, hogy pótoljam azt, ami éppen elmaradt. Húsz évig szerkesztettem a Tiszavidéket, most ismét azt teszem. A múltkor szabadságoltam, és gyorsan elolvastam négy könyvet, az ötödiket elkezdtem, és azóta sem jutott rá időm. Az unokáimra jutna, de sajnos túl távol vannak ahhoz, hogy gyakran gyötörjenek. Ők nem szoktak bosszantani.
Ha tanácsot kellene adni a fiatal kollégáknak, mit mondanál?
– Egy s más talán kiderült már az elmondottakból is. Nem vagyok okosabb a fiataloknál (legföljebb valamivel tapasztaltabb), különben pedig úgyis tudják már, hogy ezt a munkát csak hivatásként szabad végezni, különben aligha vállalnák a hétvégi, ünnepi, esti és sokfajta egyéb munkát, néha bedolgozva évi szabadság idején is. Ha mégis tanács kellene: nem jó behódolni a napi divatoknak, bármerről is jöjjenek azok: értékrendet kell továbbadnia az újságírónak. S még valami: sohasem a szerkesztőnek vagy a főszerkesztőknek dolgozik az ember, hanem az újságnak, s általa az olvasónak. Minden más mellékes.
