Ha manapság valaki a cirkusz szót említi, általában pejoratív értelemben teszi, de az igazi cirkuszokról sincs jó véleménye a többségnek. Megkínzott állatokra gondolnak, vagy az olyan műsorszámokra, amikről azt hiszik, csak a gyermekeket tudják elkápráztatni, a vándorcirkuszok dolgozóiról pedig úgy vélekednek, mintha semmirekellő, naplopó banda lenne, akiknek jobb dolguk sincs, mint naphosszat ugrabugrálni. Az ismeretlenről alkotott előítéletek azonban csalókák.
A társulatok tagjai nagyon sokat gyakorolnak azért, hogy minél jobb produkcióval szórakoztassák a közönséget. Vadállatok helyett cuki kutyákat hoznak pónilovakkal, lélegzetelállító légtornász-mutatványokat láthatunk tőlük, és a humoros fellépések láttán őszintén tudunk nevetni.
A minden évbe Vajdaságba látogató európai Circo Massimo cirkuszi társulat nyolc ország artistáiból, művészeiből és zsonglőrjeiből áll. A produkcióikról már legalább egy héttel korábban hallhatnak az adott városok lakosai, mert plakátjaikkal és a körbejáró autójuk hangosbemondójával hirdetik műsorukat. Lakókocsikkal és kamionokkal járják a világot, több nyelven beszélnek és nagy közöttük az összetartás.
A társulat első írásos feljegyzése 1768-ból származik, de feltehetően már korábban is tartottak cirkuszi fellépéseket. Leghíresebb tagjai a budapesti Donnert családból származnak, akik több mint 250 éve, generációról generációra adják tovább tudásukat, ahogy az a cirkuszi családokban szokás.
– A Donnert család tagjai rendelkeznek a legrégebb óta tartó hagyománnyal. Abban az időben még lovaskocsikkal járták az országokat. A leszármazottak és a mostani nemzedék tagjai már egyetemi oktatásban részesülnek, hiszen Budapesten van artistaképző szak. A legfiatalabb tagunk 7 éves, ő még tanul, a legfiatalabb fellépőnk pedig a 11 éves légtornász – tudtuk meg Milan Devićtől, a cirkusz igazgatójától.
– Művészeink magyarok, németek, olaszok, bolgárok, románok, oroszok, szerbek, de számunkra nem az a fontos, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, politikai beállítottságú. Erről sosem beszélünk és nem érdekelnek minket ezek a dolgok. Minden nyelven beszélünk, ha máshogy nem is, de kézzel-lábbal megértetjük magunkat a másikkal. Ebben a munkában ez is nagyon szép. Mindenkinek megvan a maga feladata, egy kis közösség vagyunk és senki nem szól bele a másik dolgába. A nagy cirkuszi sátor mellett egy kis falu alakul ki a családok lakóhelyéből, ahol az előadások után összegyűlünk, beszélgetünk, eszünk és közösen ünneplünk, ha van mit – magyarázta Dević.
– Az előadások már márciusban megkezdődnek, aztán a tél közeledtével szedjük a sátorfánkat és a hideg napokon pihenünk. Mindenki visszamegy a saját országába. Van, aki ott tovább folytatja a munkát, de vannak, akik a következő szezont várják. Az évad befejeztével mindannyian megkönnyebbülünk és örülünk a pihenésnek, de másnap már megint elkap bennünket az érzés, hogy menni kellene. Ez hajt bennünket előre. Nem tudom elképzelni azt, hogy egy iroda falain belül üljek egy életen át és ott dolgozzak nyakkendős állásban, esetleg egy gépsor mellett álljak vagy 40 évig csak kenyeret süssek. Ez a munka nagyon változatos – mesélte lelkesen Dević.
A szenzációhajhász portálokon sokszor olvashatunk mindenféle rémtörténetet arról, hogy a cirkuszi állatokat rossz körülmények között tartják, brutális bántalmazásokat élnek át, hogy azt tegyék, amit várnak tőlük. A 2010-es állatvédelmi jogszabályok szerint nem szerepelhetnek vadállatok a cirkuszi mutatványokban. A társulatnak korábban 27 fajta állata volt, de igyekeznek lépést tartani a korral. Most légtornászok, zsonglőrök, idomárok mellett lézershow és Transformer szórakoztatja a közönséget.
– Lovaink, pónijaink és kutyáink vannak, és mindig velünk utaznak. Korábban vadállatokkal is dolgoztunk, de az állatvédelmi törvények ezt betiltották. Azt gondolom, hogy egyes esetekben teljesen jogosan hozták meg ezt a döntést, mert bizonyos társulatoknál sok rossz példa volt. Nem csak kínozták, de meg is alázták az állatokat. Egyszer például láttam egy olyan fehér lovat, amit zebrára festettek át. A mi társulatunk nagyon elítéli az ilyesmit – jelentette ki Dević.
A mutatványok valóban lélegzetelállítóak, mindegyiket védőháló és egyéb védőfelszerelés nélkül viszik véghez az artisták. A legfiatalabb tagok gyakorlatai tüneményesek és csodálatra méltóak, mert olyan mozdulatokkal kápráztatják el a nézőközönséget, amire egy „egyszerű halandó” képtelen lenne. Hasonlóképpen tesz Donnert Katalin is, aki még csak 11 éves, ő a legfiatalabb résztvevője a társulatnak. Újvidéken született, családja pont ott turnézott, amikor megindultak a szülési fájdalmak. A gyerekek beleszületnek a szakmába, állandóan utaznak, új emberekkel ismerkednek meg, több nyelven beszélnek. Az idősebb generáció tagjai, ha már nem mutatványoznak, más munkát keresnek cirkuszi berkekben.
– Édesanyám bolgár származású, apukám pedig budapesti magyar. Mindketten a cirkusz világában nevelkedtek, így ismerkedtek össze. A szüleim már nem mutatványosok, édesanyám néha idomárkodik, kutyákkal mutatványozik, de főleg a kasszán dolgozik, édesapám pedig felügyeli a munkát. Korábban az egész család elefántmutatványokkal lépett fel, de mikor az elefántunk elpusztult, akkor apukám úgy döntött, hogy nem szeretne többet ezzel foglalkozni. Nagyon megviselték lelkileg a történtek. Jómagam levegőkarikázom, azaz a levegőben szertornázok. Már egészen kicsi koromban nagyon vonzott az akrobatika és levegőszámokhoz fűződő gyakorlatok. Nagyon szeretem ezt a munkát, nekem ez az életem, és ha egyszer gyermekeim lesznek, szeretném, ha ők is ezzel foglalkoznának. Az emberek többsége azt mondja, hogy ez nincs rám jó hatással, és hogy itt kínozzuk az állatokat, de ez nem így van. Sok az előítélet. Rendesen járok iskolába, mint a többi gyerek, csak én magántanulóként tanulok, de ha nem turnézunk, akkor bejárok az iskolába és rendszeresen vizsgázom. Az utazások során is tanulok, mert muszáj. Minden cirkuszban élő gyerek így vesz részt az oktatásban. Az állatainkkal pedig szépen bánunk, nem bántjuk őket, hanem neveljük, amire minden állatnak szüksége van – mondta Katalin.
Az ismerkedés nem könnyű ebben a szférában. A cirkuszi családok jól ismerik egymást és általában így találnak maguknak párt a fiatalok. Vannak azonban kivételek. A 25 éves Kiss Gábor egyik turnéja során szeretett bele a nézők soraiban ülő Enrica Seccibe, aki nem rendelkezik cirkuszi múlttal. A pár azt mondja, ez szerelem volt első látásra.
– Szardínián, pontosabban Sestu városában dolgoztunk a télen, és ott ismerkedtünk össze Enricával. Vendégként érkezett az előadásunkra négy barátnőjével. Megláttam őt a közönség soraiban és eldöntöttem, hogy nekem ő kell. Az előadás után odamentem hozzá, beszélgetni kezdtünk és megosztotta velem, hogy nagyon szereti a cirkuszt. Annyira összemelegedtünk, hogy pár nappal a távozásunk előtt felajánlottam neki, hogy tartson a társulattal. Gondolkodási időt kért, majd megcsináltatta az útlevelét és velünk jött turnézni. A szülei többször megkérdezték tőle, hogy bízik-e bennem és a családomban, de végül rá bízták a döntést. Meglepően jól fogadták azt, hogy velünk turnézik. A legtöbben cirkuszon belül keresnek maguknak párt azért, hogy a későbbiekben együtt dolgozhassanak. Sok ismerősöm van, akinek nem ebből a világból való a kedvese, de úgy látom, működik a kapcsolatuk. A lényeg az, hogy együtt legyenek és együtt utazzanak. Szeretném, ha Enrica a későbbiekben velem dolgozna, aminek elég nagy az esélye, tekintve, hogy korábban akrobatikával foglalkozott, a testalkata is megvan hozzá és gyorsan tanul – osztotta meg velünk történetét Kis Gábor.
– Szeretem a cirkuszt, de ez egy teljesen más életforma számomra. Nekem ez teljesen új dolog, még csak egy hónapja vagyok a társulattal, és még szokom ezt a környezetet, az utazásokkal nincs gond, azt nagyon szeretem. Van időnk megnézni a városokat, elmegyünk a központba. Mindennap gyakorolunk, legalább két-három órát – nyilatkozta Enrica.