Az életre nevelni őket!

Gordán Kolos, a zentai Stevan Sremac Általános Iskola osztálytanítója egy héttel ezelőtt az Év tanára elismerésben részesült. A díjat, melyet a Középsuli.hu ifjúsági lap a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és a Bethlen Gábor Alapkezelővel együttműködve hozott létre, egy héttel ezelőtt vette át Budapesten a Magyarság Házában. A díjat hárman kapták meg, két magyarországi tanár és a határon túlról ő.

Az elismerés kapcsán Gordán Kolost munkahelyén, a Stevan Sremac Általános Iskola Emlékiskola épületében kerestem fel egy lyukasóra alkalmával. Nehéz volt szabad időpontot találnunk a beszélgetéshez, hiszen az épületben az alsósok körében igazgató-helyettesként is helytáll, elsősei vannak, délutánonként pedig futballedzőként tevékenykedik, ráadásul tagja a Városi Fúvós Zenekarnak is, úgyhogy minden ideje be van osztva.

Érdeklődésemre elmondja, hogy 15 éve tanít az Emlékiskolában. Öt évig a hosszabbított iskolai tartózkodáson való tanítást bízták rá, és utána kapott osztályt, amit nagyon várt, hiszen minden tanító arra vágyik, hogy saját osztálya legyen, amit elindít egy úton. Kolos egy kis kitérővel lett tanító, és habár édesapja révén – aki szintén tanítóként dolgozott – kisgyermekként mindig ezzel akart foglalkozni, középiskola után más irányba indult el:

– Szinte beleszülettem ebbe a hivatásba, hiszen édesapám is tanító bácsi, sőt ugyanebben az épületben dolgozott, ahol én. Átjárta a mindennapjaimat a tanítás, és a kulisszák mögötti élet. Mindig csodálattal figyeltem őt, ahogyan készült az órákra, ahogyan javította a tudásfelmérőket, vagy amikor a bizonyítványokat töltötte. Ebbe egyébként én is mindig bekapcsolódtam, ugyanis nekem is adott egy saját bizonyítványt, amit én is töltögethettem. Az általános iskolában még eltökélten bizonygattam, hogy tanító bácsi lesz belőlem, aztán a középiskola után mégsem a tanítói hivatást választottam, hanem az építészmérnöki karra iratkoztam. Tizenkét vizsgáig jutottam, de mindvégig éreztem, hogy ez nem az én utam, és váltottam, elindultam a tanítóképzőbe, mert akkor már tudtam, hogy tanító bácsi szeretnék lenni. Szüleim azt mondták, támogatnak, megkapom ezt a lehetőséget is, de minden vizsgát időre le kell tennem, és úgy is lett – mesélte Kolos, majd még hozzátette, hogy nagyon szépek voltak az egyetemi évei, kiváló tanároktól tanulhatott, sőt a feleségét is ott ismerte meg, aki szintén tanítóként éli mindennapjait.

Arra terelem a szót, hogy beszéljünk arról, mennyire elnőiesedett ez a hivatás, és hogyan boldogul ő ebben a világban, ahol a tanítónők között csak elvétve lehet tanító bácsit találni!

– Egy nőnek lehet, hogy könnyebb dolga van a kisgyerekekkel, de én nagyon szeretem ezt a hivatást és a gyerekeket is, akik annyira őszinték, hogy néha szó nélkül maradok. Először is meg kellett szoknom, hogy a gyerekek úgymond leröntgeneznek. Ezt egy nő biztosan másként viseli, nekem fura volt, de beletanultam. Mindig megvizsgálják, milyen ruha van rajtam, mi hogyan áll, megjegyzik, ha nyiratkoztam, ha új ruhát látnak rajtam, vagy ha esetleg sáros a cipőm. Nekünk, férfiaknak nem annyira fontos az öltözködés és ezen belül az összhang, de láttam, hogy ez itt nagyon lényeges, úgyhogy a feleségem és a kislányom lettek az én tanácsadóim, akik rám is szólnak, ha esetleg nem jó párosítást választok. Azt is nehéz volt lereagálni kezdetben, ha odajött egy kislány, és azt mondta, szeretlek tanító bácsi és megölelt! Most akkor én férfiként megölelhetem őt, vagy csak a fejét simogassam meg? Ezernyi kérdés. Vagy amikor azt mondja az egyik, hogy szép vagy tanító bácsi! Ezeket a bókokat a tanító nénik biztos másként fogadják, de már én is belejöttem – mondja nevetve, majd azt is elmeséli, hogy férfiként nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a fiúkkal megértesse, a lányokkal figyelmesnek kell lenni, szépen kell velük viselkedni.

Kíváncsi vagyok a tanítási módszereire, hiszen Zentán úgy tartják, Kolos jó tanító bácsi. Vajon mivel érdemli ki ezt a dicséretet?

– Számomra az a legfontosabb, hogy a gyerek megszeresse az iskolát, hogy ne csak nekünk legyen öröm a tanítás, hanem nekik is a tanulás. Nagyon kevés házi feladatot adok, mert úgy gondolom, az iskolában van elég időnk mindent begyakorolni. Úgy alakítom a dolgokat, hogy hétvégére és ünnepekre egyáltalán ne legyen házi, csak olvasás, hiszen a legtöbb konfliktus otthon a házi feladat megoldása közben alakul ki. A szülő fáradt, nyugtalan, türelmetlen, pihenne, amikor hazaér az egész napos munkából, erre ott a házi feladat, amit meg kell csinálni. Először az anyuka próbálkozik, majd hazaér az apuka is, aki még többet volt távol és majd ő is besegít, mert anyukának már elege van, és ilyenkor jön a lapok kiszakítása, és sajnos elcsattan egy-két pofon is egyes helyeken. Én arra törekszem, hogy a tananyagot minél jobban begyakoroljuk az iskolában, hogy minél kevesebb feladat legyen otthonra. Úgy látom, ennek a szülők is nagyon örülnek, és nem azért, mert akkor nem kell a gyerekkel foglalkozni, hanem azért, mert nem tanulással töltik el a szabadidejüket, hanem egymásnak szentelik. Ha nem fejezek be egy anyagot, vagy a gyakorlását a tankönyvben, sohasem adom fel otthonra. Majd mi az órán ezt megtesszük, van időnk, utol fogjuk érni magunkat! Nálam tegeződés van. Úgy köszönnek: Szia Kolos tanító bácsi! Szerintem a tisztelet nem ott kezdődik, hogy tegezek-e valakit vagy sem. Úgy érzem, sokkal bensőségesebb így a kapcsolatunk, egyébként is a mai világban a gyerekek szinte mindenkit tegeznek, a nagyszülőket is, a szomszédokat is, miért kellene akkor engem magázni. Sokszor dicsérem őket, mindegyikük jó valamiben, és így azt is könnyebben elviselik, megértik, ha valamivel nem egyezek, ha valamit nem engedek, nem tartok jónak. Szeretném az életre felkészíteni, az életre nevelni őket, ezért sokat beszélgetünk, igyekszünk a problémamegoldást gyakorolni, hogy nem csak a mostani, hanem majd a jövőbeni problémáikhoz is hozzá tudjanak állni. Az a mottónk az osztályban, hogy mindegy mit csinálsz, mi leszel, ha nagy leszel, csak szeresd azt és adj bele mindent – magyarázza lelkesen.

Kérdezem, hogy tényleg nehéz-e lekötni a mostani gyerekek figyelmét, mert ezt már szinte közhelyként hangoztatjuk, és azt mondja, hogy főleg azoknál tapasztalja ezt, akiknél a szülők túlbuzgók, és igyekeznek a gyereket mindenre előbb megtanítani:

– Nem kell őket iskolába indulás előtt megtanítani írni és olvasni, az ovis játsszon, az iskola azért van, hogy itt tanulják meg. Mindegyik gyerek elsajátítja ezt, csak aki már úgy érkezik, hogy lépéselőnyben van, az unatkozik. Akkor azoknak a diákoknak külön feladatot kell adni, hogy lekössük őket, aki még nem tud írni, annak másként kell magyarázni, szóval ez nem épp egyszerű helyzet. Tudom, hogy a szülők azért igyekeznek ilyen lépéselőnyt biztosítani a gyereknek, hogy könnyebb legyen neki az iskolában, de nem biztos, hogy mindig azt érik el vele. Második elején ugyanez előjön, akkor a szorzótáblát magyarázzák nekik otthon, holott azzal csak a második félévben találkoznánk. Az lenne a jó, ha a gyerek azzal foglalkozhatna, amivel a társai is az osztályban, és akkor nem is unatkozna, akkor nem kellene külön lekötni. Az írásban, az olvasásban és a szorzásban is beérik egymást, úgyhogy nem kell ezek elsajátítását otthon előre szorgalmazni, inkább hagyjuk játszani, nekem ez a felfogásom. Egyébként osztom azt a véleményt, hogy a mai gyerekeket nehezebb lekötni, és úgy látom, hogy sokszor változtatni kell a témákon, mert mondjuk negyedik osztályban elénekelni a Három szabó legényke népdalt, cikinek számít. Persze megtanuljuk, mert benne van a tankönyvben, de aztán teret adunk olyan zenének is, ami most érdekli őket. Sok osztályban már van okos tévé, számítógép, alkalmazzuk a kivetítést, ami régen egyáltalán nem volt, vagyis haladni kell a korral.

Végezetül szóba kerül az Év tanára díj, beszélgetésünk kiindulópontja, és elmondja, hogy nagyon jó érzés az elismerés és a vele járó számtalan gratuláció, büszke rá, de hangsúlyozza, hogy mindezt azért érdemelhette ki, mert azt csinálja, amit szeret.