Olyan országokat járt be, amelyeket egykor nem választottak el határok, egyiket régebben, másikat a közelmúltban, de már sorompók választanak el egymástól, útlevelet kérnek átkeléskor. Igaz, egyre könnyebb az átjárás, mégis ott a tudat és gyakran a várakozás erre rá is tesz egy lapáttal, hogy azok a határok mégis csak közöttünk vannak. Ami a határokat képzeletbeli szabadsággal ajándékozza meg, lehet az például a zene, aminek semmi nem szabhat gátat, talán hatványozottan igaz ez abban az esetben, ha az a zene olyan művelőtől származik, aki mesteri módon szólaltatja meg hangszerét, és azt örömmel teszi. Ilyen embert tisztelhetünk Baráth Lászlóban, akinek útja Zentáról Szarajevóig, Pécsen át, Szabadkát megjárva ismét Zentára vezetett, a klarinéttól pedig a tárogatóig jutott. Vissza a gyökerekhez.
Nyúljunk vissza a kezdetekig, honnan és hová tart a klarinét- és most már tárogatóművész útja?
– Ez egy nagy hadjárat volt. 1949-ben születtem, s abban az időben minden gyerek zeneiskolába járt, ha akart, ha nem. Én először a hegedűvel kezdtem, amit örököltem a bátyámtól, a másik bátyámtól pedig egy klarinétot is kaptam. No, így kezdődött a komolyabb találkozás a zenével, ott a ’60-as évek közepén. Akkor a szarajevói fúvószenekarba kerestek fúvósokat. A zenedében felajánlották nekem ezt a lehetőséget. Egy hónap múlva már beöltözve, a városi fúvószenekar tagja voltam Szarajevóban. Így kezdődött a zenei pályafutásom. A klarinéttal való szerelem gyújtólángja pedig a Tisza moziban látott Szereti Ön Brahmsot című film volt. Beny Goodman ebben a filmben Mozart klarinétkoncertet játszik, aminek a második tétele úgy megragadott, hogy innen már nem volt visszaút. A nagy bűvölet itt csapott homlokon és azóta is tart.
Milyen évek voltak azok ott Szarajevóban?
– A világ közepe volt. Az egymás iránti tisztelettől is különleges volt, a városnak érdekes hierarchiája volt. Mindenkinek megvolt a helye, érdeme szerint. Egy nagyon kozmopolita városként, vallások és kultúrák találkozóhelyeként, ami kicsúcsosodott a téli olimpiával 1984-ben, megkapta a világtól azt a tiszteletet, hogy felemelték a kultúra és a sportvárosok élvonalába. Ott fejeztem be a zeneakadémiát, és meghívtak a rádió szimfonikus zenekarába, Zágrábba is hívtak, versenyeket is nyertem, ami kicsit ismertté tette a nevemet az akkori komolyzenei berkekben. A filharmónia, majd az operaház klarinétosa lettem. Sok munkával járt, ugyanis a múzsa csókja egy százalék, kilencvenkilenc meg munka. A mesterséget meg kell tanulni, főleg a komolyzenében. A légzéstechnika, az ujjrendek, a stílusok, az indítás… Pesten 77-ben megpályáztam egy ösztöndíjat és két évig voltam zeneakadémiai képzésen, ami egy óriási löketet adott. Kovács Bélánál, a világ első klarinétosánál megkaptam mindent, ami a szakmát illeti. Az egész miliő, amelyben a budapesti Liszt Ferenc Akadémián benne voltunk, magával ragadó volt, de az utam Szarajevóba vezetett vissza. Ott volt a hites feleségem, Szabó Emília, akkor már magánénektanár volt. Visszacsaltam Stuttgartból, az operaházból, tehát volt kötelesség is, és az ígéretet teljesíteni kell. Ez egy nagyon szép periódus volt. Az emberrel egységesen kell foglalkozni, testtel-lélekkel. A zene az ugye a lélekkel foglalkozik és anélkül lehet élni, de nem érdemes. Ha ez megvan egy társadalmi akaratban, akkor a zene rengeteget tud segíteni, az egymással való kapcsolatteremtésben pedig első helyen van. Ez ott megvolt. A szarajevói színház klarinétosa voltam, emberi megbecsülésben, szakmai tiszteletben gazdagon részesültem, a kultúrák találkozójának színhelyén, ahol azonban ’91-ben szétrobbantották ezt a hangulatot, és egymásnak estek az emberek. A jólét megvolt és megvolt az út, amit követni lehetett volna, de bedobták a nacionalizmus témáját. De az emberek manipulálhatóak, ha a tyúkszemére lépnek nemzeti alapon, kész a konfliktus. Ami ott meg is történt. ’92-ben fizikailag odaveszett mindenünk, de élve kerültünk ki onnan, mi, az akkor már háromtagú család. Először a fiunk és a feleségem, 1992. április 27-én az utolsó autóbusszal menekültek ki onnan, én pedig benn maradtam, mert úgy gondoltam, ez az állapot nem fog sokáig tartani. Negyvenhárom évesen, életem delén, a legszebb korszakot ott megélve, a zeneakadémia tanáraként, kenyerem, kalácsom ott volt, egy órára a tengertől, végigutazva a Neretva völgyén, arról még most is álmodom… De testközelből látnom kellett, milyen a civilizációs csőd, milyen könnyű az embereket egymásnak ugrasztani. Mivel Szerbiában születtem, én magam is „gyanús elem” lettem, mennem kellett. Spliten keresztül nyolc napig utaztam Pécsig, de a Szűzanya kötényében életre voltam ítélve. A családom ott várt rám, a nejemet a pécsi színház fogadta be, és én is pillanatok alatt munkához jutottam. Öt évet töltöttünk ott az akkor kétéves kisfiunkkal. 1996-ban a volt évfolyamtársam, Balázs Piri István, a szabadkai zeneiskola igazgatója meghívott és 2002-ig ott tanítottam, nejem szintén, aki ott egy aranybányát fedezett fel, rájöttünk arra, hogy micsoda talentumbánya ez a mi kis Délvidékünk. Egymás után jelentkeztek a jobbnál jobb tanítványok. Életpályasikernek tartom, hogy ahol magyar klarinétoktatás zajlik, zömmel az én diákjaim vannak már tanárként. Ez már elég is lenne egy életpálya lezárásához.
Korántsem tartunk még a lezárásnál, mert újabb dolgokra készül. Közben Zentától kapott egy Pro Urbe díjat is, most pedig egészen másba fogott, mint amit eddigi élete során csinált. Legalábbis, ami a hangszert illeti…
– A változás kell. Az újabb életfilozófia szerint ötévenként kellene életpályát változtatni, hogy ne legyen unalmas az élet. De a zenészélet sohasem unalmas, mindennap hozza a maga fordulatait, hisz egy hangot nem lehet kétszer lefújni. A 2002. év is érdekes volt, amikor ott a zeneiskola igazgatójaként tevékenykedtem, sok mindent szerveztem, volt, ami sikerült, volt ami nem, de politikával nem akartam foglalkozni, így Szabadkán ért a nyugdíj. És mit csinál a nyugdíjas klarinétos? Elkezd tárogatózni.
Ez olyan egyértelmű?
– Nem. Engem mindig érdekelt ez a hangszer. Hol románnak, hol töröknek, hol síitának, hol arabnak, hol macedónnak tudták be a legrégibb fúvós hangszert. A görögöknek volt hasonló, aulosz néven. A perzsák 2600 évvel ezelőtt ismerték. Mi a keleti kultúrából gyökerezve elmondhatjuk, ez a mi legősibb fúvós hangszerünk. 2014 óta hungarikum is. Mindig nagyon szerettem kultúránkat, nyelvünket, annak hagyományait felújítani. Két éve vettem egy tárogatót, aminek érdekes mód semmi köze az európai hangszerekhez, nekem újra kellett tanulni, mai napig is azt teszem, mert se a fúvástechnikája, se az ujjrendje nem hasonló a másikakhoz. A modern hangszerek henger alakúak, melyek a végén tölcsérszerűen kiszélesednek, a tárogató pedig kúp alakú és ez adja azt a bizonyos specifikus hangot, ami sokak szerint egy kicsit a szopránszaxofon hangját idézi fel, de mégsem, mert megvan benne a nosztalgikus, rapszódikus árnyalat, amivel szerintem Árpád vezérünk a tárogató hangjára lépte át a Vereckei hágót. Ez már az én filozófiám. Tehát ez egy nagyon ősi hangszer és most éli újjászületését. Mátyás király idejében népi hangszerként tartották számon, majd a török hódoltság alatt az igricek utaztak is, de ha a tárogatót említjük, leginkább a Rákóczi szabadságharc kapcsán merül fel a neve. Ugyanis Rákóczi nagyon szerette a tárogatót, a tárogatósok pedig a monarchia ideje alatt marginális helyzetbe kerültek, sőt, hogy konkrétabb legyek, összeszedve égették a tárogatókat, ha a tárogatóst tetten érték, hogy játszik rajta, felakasztották. Tiltott hangszerré vált és csak a XVIII. század végén, a XIX. század elején kezd újraéledni, akkor viszont óriási léptékkel. Sunda József megalkotta a tárogató modern változatát, ami Erkel műveiben is megjelenik, Wagnernél is, a Bánk Bánban egész komoly szerepet kap. Viszont marad az a fényes Rákóczi korszak és a mai napig is egyedi és nagybetűs Magyar névvel lehet illetni a tárogatót, sőt még azt is meg kell említeni, a 2020. év a magyar összefogás évének egyik szimbóluma is.
Minden mindennel összefügg. Rákóczi-év, tárogató, és ennek kapcsán kitalált valami nagyszerű dolgot.
– Mikor elkezdtem tárogatózni, segítséget is kellett kérnem a megszólaltatásának megtanulásához. Bekapcsolódtam a magyarországi Tárogatós Szövetségbe, már voltam is egy nagy összejövetelen Szerencsen, ahol megismerkedtem Magyarország „tárogatós krémjével”. Mivel én vagyok most az egyetlen délvidéki tárogatós, aki nyilvánossá teszi a tudását, de biztos van még rajtam kívül más is, szeretném is megismerni, ha van. A pécsi Borsós Istvánnal, a kecskeméti Greguss tárogató kvartettel egy fergeteges hangverseny alkalmával összehangolódtunk. Ott akkor született meg az ötlet, amely most megvalósulni látszik, hogy közös hangversenyt adjunk itt a Délvidéken. Október 26-án a zentai művelődési házban 19 órakor egy tárogatós találkozó kezdődik, ahol tíz tárogatós fog összefutni, szerény személyemmel együtt, Pécsről, Kecskemétről. Szól tehát a tárogató Délvidéken is. Ezt a címet adtuk az eseménynek is. Rettentően örülök, hogy ezt sikerül megszervezni, mert olyan programot fogunk produkálni, amivel kellő tisztelettel lezárjuk a Rákóczi-évet. Hallhatnak majd kurucdalokból is ízelítőt, de lesz ének is. Borsós István, Fazekas Béla, Somodi Imre érkezik Pécsről, ők a koncert első részében lépnek fel, majd a műsor folytatásában egy nagyon jól összeállított Kodály-, Lavotta-, Farkas Ferenc-, Farkas Anta-l, Karay József- szerzeményeket a kecskeméti Greguss Tárogató Kvartett előadásában hallhatnak. Nagy várakozással és örömmel tekintek az események elé. Vasárnap a zentai nagytemplomban pedig az áldozás után egy kis ízelítőt adunk a zentai hívőknek a tárogató programból. Nagyon remélem, hogy ennek folytatása is lesz, ugyanis jövő év júniusában tárogatós világtalálkozó lesz Magyarországon.
Úgy tűnik, tele van tervekkel.
– Ezzel kapcsolatban, igen. Nyugdíjasként azonban visszavonultan élünk Zentán a gyümölcsösünkben, ahol gyümölcstermesztéssel foglalkozunk. Így minden napra jut egy kis fizikai aktivitás, nagyon sokat mozgok és ilyen korban már minden napnak megvan a maga saját kis törvénye, nemcsak a napnak, hanem az élet minden részének. Tisztelni kell azt a nyugdíjas, hetvenéves kort, amiért megdolgozott az ember, de ha nem csinál olyan programot magának és nem próbál az életből kiszakítani, kiharapni annyit, hogy az önbecsülésen kívül mások megbecsülését is magáénak tudhassa, akkor jönnek a rossz álmok. Én nagyon szeretem azokat az embereket és olyanokkal szeretek lenni, akik hozzám hasonlóan úgy vélekednek, hogy a holnapi nappal még mindig rá tudok tenni az elmúlt nap ténykedésére.
