A horgosiak előtt ismerősen cseng Kiss-Iván Anna neve, akit Magyarkanizsa község napján, a pénzjutalommal együtt járó, legrangosabb elismeréssel, a Pro Urbe érdeméremmel tüntettek ki. Ezt a díjat kizárólag olyan személyek kaphatják meg évről évre, akik egy élet munkáját mutatva fel a közösség érdekét szolgálták, alázattal, sokszor erőn felül, olyat alkottak, ami maradandó az utókornak. Anna esetében a legszebb az volt, amilyen szerénységgel és elragadó kedvességgel fordult a jelenlevőkhöz. Sokan sokat köszönhetnek neki. Diákok, felnőttek és az egész közösség is.
Mi volt az első reakciója, amikor megtudta, hogy 2019-ben Ön a község büszkesége?
– Különös izgalom fogott el. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, de mindkettő az örömtől. Zavarba is jöttem, hiszen úgy éreztem, amit tettem az természetes, nincs abban semmi különös, mert csak így érdemes. Hálás voltam a sorsnak, hogy mindig kaptam lehetőséget és segítőtársakat a jó munkához, és ha egy szép feladat sikerült, az maga volt a jutalom.
A méltatásban felsorolták a tevékenységeit. De kezdjük az elején! Honnan indult ez az út, melyek voltak azok a tényezők, amelyek gyermekkorában befolyásolták?
– Gyermekkorom legszebb élményeit közösségben éltem át. Szívesen jártam szakkörökre, versenyekre, sportoltam, táboroztam. Az egyik legszebb gyermekkori emlékem egy jutalomtáborozás volt az egykor híres Csillebérci Úttörőtáborban. Mivel Magyarországon nőttem fel, tagja voltam a KISZ-nek is (Kommunista Ifjúsági Szövetség, ami ma a Cserkészszervezetnek felelne meg). Tanárként ezeknek az élményeknek az emléke is irányított, amit úgy fogalmaznék meg, hogy a tanár első és legfontosabb feladata, hogy a diákjai jól érezzék együtt magukat az órán, az osztályban. Ha ez a közösség megszületik és működik, akkor lesz értéke a tanulásnak, és akkor válik maradandó élménnyé, tudássá.
Aztán jöttek a nevelői évek. Nem csak egy munkahelyet töltött be, tevékenysége szerteágazó volt. Színjátszás, újságszerkesztés…
– Az előbb említett nevelői cél folytatódott a falusi rendezvényekben és a színjátszásban felvállalt munkámban is. Mindenki, de különösen a gyerekek alig várják, hogy valamiben részt vehessenek, hogy akcióhősök lehessenek.
Aki egyénileg bekapcsolódik egy közös feladatba, aminek játékszabályait mindannyian betartják, annak az ezzel járó munka nem teher, hanem vonzó játékká válik. Nagy felfedezés volt számomra a drámapedagógia, amit ha lehetett, mindig használtam, hogy a gyerekekkel együtt töltött idő mind jobban megteljen élménnyel. Szerintem az általános iskola legfontosabb eredménye az, ha azt sugallja, közösségbe lenni jó, mindenki megtalálja benne a maga helyét, feladatát. A tanulás nem haszontalan, sőt izgalmas, amit érdemes folytatni. A horgosi Pöttömszínpadot is ez az igény hívta életre, mintegy 35 évvel ezelőtt, és tartja életben ma is. Ennek eredménye lett az, hogy sok sikeres fellépés után Horgoson rendeztük meg az I. Községi Diákszínjátszó Találkozót. A falusi újságot Horgosi Kisújság, majd Mozaik néven lelkes kollégákkal, diákokkal szerveztük, hogy hírt adjunk közös gondjainkról, eredményeinkről és újdonságokról. Ezzel egyfajta, szükséges identitástudat megjelenését kívántuk elősegíteni a közösség életében.
Hogy fér bele ennyi minden egy pedagógus munkakörébe? Le kellett csípni a családra szánt időből?
– Talán ott kezdődött, hogy nagyon nehezen viselem el az értelmetlen és haszontalan időtöltést.
Amikor átgondoltam, hogy milyen feladatot vállaltam el a tanári hivatással, ami életem minden napjának 8–9 óráját veszi igénybe, nem mindegy, hogy a gyerekekkel töltött idő izgalmas, vagy unalmas lesz. Hát én az izgalomra szavaztam és készültem. Szerencsére néhai férjem, dr. Kiss-Iván Zoltán orvosként hasonlóan gondolkodott, és így átérezte azt a hajtóerőt, ami az ilyen tanári és közösségi munkához kell. A Pöttömszínpad leglelkesebb támogatója és közönsége volt. Csodás lemezgyűjteménnyel és technikai felszereléssel rendelkezett, és a rendezvények megszervezésében ezzel is segítségemre volt. A jutalomkirándulásokon és táborozásokon ő volt a csapat orvosa. Lányaim ezt a mintát természetesnek érezték, színpadosok voltak négy éven át, sőt a szülinapi bulikon önálló műsorokat szerveztek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy gyakran igénybe vettük a horgosi nagyszülők segítségét is.
Mire a legbüszkébb eddig?
– Nagyon büszke vagyok a lányaimra, a tanítványaimra és az egykori színpadosaimra. Lányaim szintén a tanári hivatást választották. Egykori diákjaimról is gyakran jutnak el olyan hírek hozzám, amellyel bizonyítják, hogy jó alapozással és használható mintával indultak. Az osztálytalálkozók mutatják, hogy mennyire fontos volt az együtt eltöltött négy év. Egykori Pöttömösök szüleitől tudom, hogy a gyerekek a színpadon töltött idő hatására az új közösségbe érkezve hamar feltalálták magukat és sok esetben vezéregyéniséggé váltak. Több tanítványom választotta a tanári hivatást, és nekik köszönhetem, hogy ma is működik a Pöttömszínpad Horgoson.
Mit csinál most Kiss-Iván Anna, hol tart, min töri a fejét?
– Jelenleg főállású nagymama vagyok, Tekla és Ábel unokám életének része szeretnék lenni, amíg az erőm engedi. Mivel nem egy helyen élnek, fontosnak tartom, hogy minél többet találkozzanak és szerezzenek sok közös élményt, ami egész életükben összetartja őket, hogy sohase legyenek egymásnak idegenek. A Pöttömszínpad munkáját továbbra is figyelemmel kísérem, és igény szerint, ha tudok, segítek. Fontosnak érzem, hogy anyanyelvünket, kultúránkat és identitásunkat komolyan vegyük és értékeljük. Ezért követem azokat az eseményeket, amelyek ezzel foglalkoznak. Szívügyem a népi kultúra, főleg a népmesék és az abban kódolt kincsek megfejtése, értelmezése.
A most pályán lévő pedagógusoknak mit tanácsol?
– Az igazi tanulás alapja az élmény, az élethez köthető tapasztalat. Teremtsenek minél több lehetőséget erre a munkájuk során, és csak ez után adják hozzá azokat az ismereteket, amiket a könyvekből kaphatnak. Nem hiszek a „kütyük” jövőjében, a tanulásban csak mellékszerepük legyen, mert az alapoktatásban nem a gyorsaság a fontos.
Hogy érzi, másabb lehet most tanárnak lenni, mint régebben?
– Sajnálom őket, mert portfóliók írására vannak kényszerítve, és a felduzzasztott adminisztrációval megterhelve hajszoltabbá válnak, így még kevesebb erejük jut arra, hogy örömmel és felszabadultan tudjanak a gyerekekkel foglalkozni.
Munkájáért nem várt soha dicséretet, de minden bizonnyal jólesik. Mi az Ön hajtóereje és titka, hogy alázattal és hatalmas munkabírással, mosollyal vette és veszi az élet megpróbáltatásait?
– Hiszek a magyar népmesék törvényében, ami az ember és a közösség egységének az alapja. A legreménytelenebb helyzetben is arra biztat, hogy ne adjuk fel. Mindennap lehetőség arra, hogy elinduljunk szerencsét próbálni. Küzdelmes próbák nélkül nincs haladás, és segítőtársat csak egyetlen törvény betartásával szerezhetünk: Jó tett helyébe jót várj. Ezek legalább olyan fontos törvények, mint a tízparancsolat, de nem tiltással, hanem tanáccsal segítenek. Én ebben hiszek, nekem ez segített.
