Magyarkanizsa község napján nyilvános elismerésben részesítették kollégánkat, Milorad Mitrovićot. A Dnevnikben 1984-ben elismerést kapott, mint a legjobb tiszteletdíjas munkatárs, 1989-től pedig kétszer is elnyerte a lap első és második újságírói díját. 2015-ben pedig kiérdemelte a belgrádi Mezőgazdasági Újságírók Egyesülete, az Agropress éves újságírói elismerését. Soha nem fogy ki a történetekből, ahogy fogalmazott, több könyvet meg lehetne tölteni csak a riportokkal, amiket az elmúlt fél évszázad alatt készített. És hol vannak akkor még az események, melyekről kivétel nélkül hírt ad?!
Ám nem csak Magyarkanizsa községről ír, hanem távolabbi tájakra is elutazik. Sőt, ha kirándulni megy vagy épp nyaralni, abból is újságcikk születik, ezt már meg is szoktuk. A Dnevnik újságírójának tevékenysége szerteágazó, munkabírása pedig ékes példaként állhat előttünk, ugyanis a helyi tévének is bedolgozik, de a mi lapunkban is gyakran találkozhat az olvasó a nevével. A Kanizsai Kör Művészeti Műhely és a Szent Száva Szerb Amatőr Művelődési Egyesület alapításában is részt vett. Decemberben nyugdíjba vonul, de máris azon töri a fejét, hogy az ünnepek alatt pihen egy kicsit, majd újra munkába áll.
Kezdjük az elején!
– A kezdetek kezdete 1969 szeptemberére tehető, amikor az első újságcikkem megjelent a Tribün nevű Inđija községbeli lapban. Az első hírre is pontosan emlékszem, arról szólt, hogy a Dnevnik kioszkot nyitott Čortanovcin. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy a munkaéveim jelentős részét épp a Dnevniknél dolgozva fogom tölteni. Azt meg végképp nem, hogy innen megyek majd nyugdíjba. Most meg már elmondhatom, hogy több mint negyvenhat éve írok ennek a lapnak, a középiskola negyedik osztályától. Kezdetben Inđija községről írtam, szépen átbuszoztam egyik helyről a másikra, Rumára, Ópazovára, ami elérhető volt számomra busszal vagy vonattal. Kaptam útiköltséget, meg egy kis pénzt is a munkámért, amivel nem lehetett dicsekedni. De ha nincs munkád, viszont dolgozni akarsz, be kell látni, hogy nem minden a pénz.
A Dnevnik hivatásos tudósítójaként 1989-ben kezdett el dolgozni. Mennyiben különbözött az akkori élet a mostanitól?
– Objektívnek kellett lenni akkor is, most is. Szem előtt kell tartani, hogy másnap is ki kell menni az utcára. Legyen szó a jó hírről, vagy a rosszról, mindenről be kell számolni, de úgy, hogy az hiteles legyen és igaz.
Hogyan került Magyarkanizsára?
– Fočán dolgoztam az egészségügyben, az a valódi végzettségem, az újságírást kezdetben csak tiszteletdíjasként műveltem, majd amikor itt kaptam munkát az egészségházban, Magyarkanizsán, már volt némi újságírói tapasztalatom. Tizenegy évig a laboratóriumban dolgoztam és közben írtam is, követtem az eseményeket a politikától a sportig mindent, ami a községben történt. Voltak azért nehézségek, ami az időbeosztást illette. Egy-egy eseményre való eljutást meg kellett oldani, ebből adódtak érdekes helyzetek is. Például összefutottunk az akkori főnökömmel egy ülésen, munkaidőben, délben. Rám is kérdezett, mit keresek én munkaidőben az ülésen.
Mire én visszakérdeztem, hogy ő vajon hogy teheti meg, hogy munkaidőben ott van. Voltak ilyen esetek is. Attól függetlenül a munkámat tisztességgel elvégeztem. Mondták is rám, hogy én vagyok a kanizsai vérszopó, mert bizony a bejelentett munkám kezdetben a vérvétel volt. Aztán szépen lassan, de biztosan áteveztem az újságírásra. Az lett az elsődleges munkám, kibővítettem a mozgási útvonalamat, nem csak kizárólag Magyarkanizsa községre korlátozódik, hanem Zentát, Adát, Törökkanizsát, Csókát is felöleltem. Az én kis sárga Fítyóm sok helyre elfuvarozott. Még ha nem is láttak esetleg, a kis sárgáról tudták, hogy ott vagyok valahol a közelben. Éreztem azt is, hogy nagyobb térre van szükségem, több helységet is bejárva dolgozom napjainkban is. Az internetnek köszönhetően még inkább kitágult a tér, és most már nem okoz gondot az sem, ha elutazom valahová.
Többször is szemtanúi vagyunk, hogy nyaralás alatt is dolgozik, mintha az nem is munka lenne, hanem életvitel.
– Az újságírónak, ha épp nincs aktuális esemény, amire mennie muszáj, elég ha sétál egyet, hisz hogy is szokták mondani? A téma az utcán hever. Gyakran a sétáim alatt jön velem szembe egy-egy téma, nyilván más szemmel is figyelem a dolgokat, mint a járókelők többsége, mondhatnám, újságírói szemmel. Néhány évvel ezelőtt például Ürményházán áthaladva ott töltöttem egy kis időt, elbeszélgetve a postással, benéztem a helyi közösségbe, az iskolába és egy egész kerek riport sült ki belőle. Néha elég egy kis erőfeszítés ahhoz, na meg egy kis tapasztalat és rövid idő alatt számtalan történetet be lehet gyűjteni.
Van-e olyan történet, ami különösen kedves a szívének?
– Az évek során annyi történet gyűlt össze és mind másért érdekes. Nem lehet egyet sem kiemelni, hogy melyik volt a legérdekesebb. De például nagyon szerettem a riportsorozatot, ami a Dnevnik vasárnapi számában jelent meg Utcai beszélgetések címen. Ez egy száz riportból álló sorozat volt, melyben a bánáti embert is megszólaltattam, de a budapestit vagy a pécsit is. Ahol éppen jártam, mindenhol szóba elegyedtem az emberekkel. Hasonlóan szerettem a Tekergés a síkságon elnevezésű sorozatot is, melyben a falusi embereket szólaltattam meg, az ő problémáikkal, örömükkel foglalkoztam. Ez egy korlenyomat is, ami megmarad. De teszem azt, ha nyaralni megyünk, akkor is szem előtt tartom, hogy az újságolvasóknak is megmutassam, amit én látok. Például Bernben megnéztem azt a házat, ahol Einstein lakott. Miért ne mutattam volna meg az olvasóknak is?
Szinte az egész családja külföldön van. Két lánya, a felesége is. Nem fordult meg a fejében, hogy kövesse őket?
– Nem. Nagyon szívesen megyek a lányaimhoz vendégségbe, a feleségem gyakran hazajár. Nagyon szeretünk utazni, és általában a kirándulásaink alkalmával is figyelmes leszek olyanra, amiről érdemes írni.
A legutóbbi elismerést éppen Magyarkanizsától kapta. A méltatásban olvasható, hogy munkájával felhívja a figyelmet a sportrendezvényekre, csakúgy mint a sportolók és sportegyesületek által elért kiemelkedő eredményekre, s ezzel kivívta a Magyarkanizsa községbeli sportkörök és egyéni sportolók tiszteletét és elismerését. Mit jelent ez az elismerés Önnek?
– Prófétának lenni a saját hazádban, ott, ahol élsz, ahogy a mondás is tartja, nagyon nehéz. Éppen ezért ez az elismerés nagyon jelentős. Jóleső érzés, ha felfigyelnek a munkádra és ezt a szűkebb környezeted is elismeri. Magyarkanizsa és környéke hálás környezet újságírói szempontból. Hiába nevezik a Csönd városának, mindig történik valami. A csendbe egyszer csak berobban valami. Ilyen volt például a Keramika privatizálása, amiről heteken át lehetett cikkezni, ami a figyelem középpontjába helyezte a várost, vagy a Petar Drapšin gyár is jó témát szolgáltatott, de a bűnügyek is többször felkavarták az állóvizet, megbolygatták a nyugalmat. Gondoljunk csak a horgosi esetre, vagy éppen az oromira. Ezeket az eseteket is végigkövettem.
A nyugdíjaztatása után leteszi a tollat?
– Igaz, hogy vészesen közeleg az idő, még néhány hét és december 28-án nyugdíjas leszek. Na de ez nem jelenti azt, hogy abbahagynám a munkát! Biztos, hogy nem. Az újságírás számomra nem egy olyan dolog, amire azt mondanám, holnaptól nem csinálom, nyugdíjas vagyok. Ez számomra egy végtelen eseménysor.
