Hétfőn van a pravoszláv szilveszter. A Julianusnaptár szerinti 7528. évet várják majd az ünneplők. S ezzel véget is ér a december közepétől tartó ünnepsorozat. Újvidéken hétfőn este mintegy 50 helyszínen várják a szórakozni vágyókat. A Gergelynaptár szerinti szilveszterrel ellentétben nem a város főterén lesz a nagy újévváró buli, hanem különböző kulturális helyszíneken, ahol audiovizuális élményeket kínálnak a szervezők, akik azt mondják, a világon egyedülálló programot készítettek. Mindez természetesen – akárcsak annyi más program – felkészülés a 2021. évre, amikor Temesvár és a görög Elefsina mellett Újvidék Európa kulturális fővárosa lesz.
Az otthon melegében (Gergely Árpád felvétele)
Túl vagyunk a nagy eszem-iszomon, meg a mindenkinek kellemes ünnepeket kívánásokon is. A katolikus karácsony előtt szinte minden évben megszámlálhatatlan cikk foglalkozik azzal, hogy az ünnep nem a külsőségekről, nem a vásárlásról, hanem az elcsendesedésről, a befelé fordulásról és a meghitt családi összejövetelről szól.
Meglátásom szerint mégiscsak hozzá tartozik a karácsonyhoz a fény, a csillogás, a gyertya lángja, hiszen ez örömünnep. Az elcsendesedés leggyakrabban szentestén, a vacsorával veszi kezdetét. Ilyenkor mindenki otthon van a szeretteivel. Ilyenkor csak egymással foglalkozunk, nem illik vendégségbe menni, nem illik telefonálni és nem illik üzeneteket küldeni. Számomra felfoghatatlan, hogy vannak, akiknek ez nem természetes.
Kénytelenek vagyunk belenyugodni, hogy a postás ma már egyetlen karácsonyi üdvözlőlapot sem hoz, mert leszoktunk a képeslapok küldéséről, egyszerűen megváltozott a világ. Én sem kaptam egyetlen levelezőlapot sem karácsonyra, nem most, már évek óta nem érkezik ilyen küldemény, csak a számlák, a gázleolvasók üzenete, a megrendelt folyóiratok meg a reklámújságok vannak a postaládában. Igaz, én sem írtam egyetlen egyet sem senkinek. Még a legközelebbi rokonoknak sem.
Nem baj az, hogy a közösségi oldalon vagy üzenetben kívánnak minden jót a barátok, ismerősök egymásnak, de azért csak kellene lenni valamilyen tapintatnak. Úgy érzem, szentestén illetlen dolog üzeneteket küldeni. Persze mindenki akkor nézi meg ezeket, amikor ráér, amikor neki megfelel, ez így van. Fel sem figyeltem volna erre, ha nem pittyegett volna a telefonom megállás nélkül. Addig, amíg ki nem kapcsoltam a hangjelzést.
A szentestei üzenetküldésnél csak azt tartom aggasztóbbnak, hogy a sok köszöntés között, ami a címemre érkezett, alig akadt személyes üzenet. Azt is annak tartom, ha valaki bepötyögte, vagy csak bemásolta, hogy kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, de ebből is lényegesen kevesebb volt, mint a másfélékből. Egyenesen sértőnek találom a táncoló karácsonyfákat, a szikrát hányó karácsonyi díszeket és ki tudja még milyen erre az alkalomra előre gyártott képeket, videókat, amelyekre csak rá kell kattintani és továbbítani.
A jókívánságok lényege, hogy valóban gondolsz arra, akinek megcímzed. A képeslapot meg kellett venni, meg kellett címezni, kézzel rá kellett írni azt a néhány sort, fel kellett adni a postán. Ezek olyan apró műveletek, amelyek során a címzettre és családjára gondoltunk. Most egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez a rengeteg jókívánság szívből jön. Azért érzem szinte már sértésnek, mert ebben is felületességet látok, mint annyi mindenben a közösségi felületeken. Érzelemszegény, elidegenedett. Ha belegondolok, ezek nem is nekem vagy a családomnak szóltak, hanem csak úgy léteznek és nekem is elküldték. Nem hiszem el, hogy ilyen sok ember azt gondolja, hogy az előre gyártott jókívánság lehet személyes üzenet. Vagy én tévednék?
Nagyon sok jókívánságot viszonoztam, úgy, hogy személyre szóló üzenetet írtam, végül is a virtuális kapcsolat létrejött. Csak hiányérzetem van és nem is az egyes emberekkel szemben, hanem úgy egyáltalán, a köszöntés elsilányulása okán. Szilveszterkor ugyanez megismétlődött, de már nem zavart az érkezés ideje, s talán a tartalma sem annyira. Nyilván azért, mert ez az ünnep kevésbé személyes. A karácsony megélése valahogy intimebb, emberközelibb.
Gyakran védekezünk azzal, hogy a digitális forradalom olyan új világot teremtett, amibe bele kell szoknunk, főleg nekünk, idősebbeknek, meg kell tanulnunk a játékszabályokat. Ezzel egyetértek, hiszen kivonni magunkat ez alól szinte lehetetlen, de információs forradalom ide vagy oda, vannak olyan illemszabályok, amelyek függetlenek a számítógéptől és a mobiltelefontól. Hogy honnan lehet ezeket előkaparni, megtanulni? Nyilván a családból. Mert nem minden feltétlenül rossz, ami régi, ami hagyományos, sok minden még a digitális világban is hasznosítható.
