2024. július 16., kedd

„A bőr az én világom”

Horváth Csaba tetoválóművésszel beszélgettünk
Egy “vidám kézfej” (Horváth Csaba felvétele)

Egy “vidám kézfej” (Horváth Csaba felvétele)

Tetoválással 19 éves kora óta foglalkozik, a rajzolást pedig már gyerekkorában elkezdte. Horváth Csaba zentai stúdiója, az Ink Art Tattoo, 2007 februárjában nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt, és azóta is töretlen népszerűségnek örvend. Vendégeit higiénikus, klimatizált környezetben fogadja, mely minden igényt kielégít. Maximális technikai felszereltsége mellett, márkás, bevizsgált nyugati tetoválópigmentjei a legmagasabb elvárásoknak és európai követelményeknek is eleget tesznek. Munkái elkészítésénél nagy hangsúlyt fektet a tervezésre és a minta testhez való minél tökéletesebb illeszkedésére. Rajzaiban törekszik a tiszta, lényegre törő, egyszerű, dinamikus formákra. Kivitelezésnél minden elé helyezi az eszközök sterilitását, az anyagok magas szintű minőségét és nem utolsósorban a minél tökéletesebb végeredményt. A tetoválóművészt a szakmája esszenciális kérdéseiről faggattuk.

Beszélj kicsit arról, hol tart most a tetoválás kultúrája világviszonylatban, Szerbiában, ezen belül a környékünkön!

– Igyekszem rövid választ adni, de valójában ez egy kimeríthetetlen téma. Amit követek az egészből, az a saját stílusomhoz közel álló más művészek munkái, akik a világban és a környező országokban tevékenykednek. Erről elég annyit tudni, hogy őrület, milyen tehetséges tetoválók vannak, és milyen technikai sokszínűségről tesznek tanúbizonyságot. Az eszközök nagyban hozzájárulnak a munkánkhoz, és az egész tetováló kultúra velejét képezik számunkra, hisz ugyanaz nekünk, mint festőnek az ecset. A klasszikusnak mondható, mindenki által jól ismert berregős gépek mellé bejöttek az újgenerációsnak számító halk, motoros rendszerű tetoválómasinák is. Ez tulajdonképp a walkman-motoros megoldás 21. századi interpretációja. Viszonylag új dolog a tűmodul-rendszerű tetoválótű, ami egy patronszerű, cserélhető tűvég. A legújabb technikákat használom is, és meg is találták a helyüket a munkámban. Az eszközök fejlődésének hála, sokkal szélesebb spektrumban tudnak dolgozni a tetoválók. Mindez természetesen nem érne semmit egy olyan ötletgazdag kuncsaftkör nélkül, akikkel a művész inspiráltatja magát, és fordítva. Az itthoni és a környékbeli helyzetről azonban szinte semmit nem tudok, és nem is érdekel, ha őszinte akarok lenni. Egyszerűen nem tudok meríteni belőle. Arra koncentrálok, amit nekem kell csinálnom, hogy az minél jobb legyen, minél jobban tetszen nekem és a megrendelőimnek. Ha nem figyelek arra, ami közvetlen körülöttem zajlik, csak akkor tudom magam az egész részének tekinteni, a kollektív tetoválói tudatba érezni, erőt kölcsönözni onnan. Ez fontos.

Mik az aktuális trendek mifelénk, téged személyesen milyen kívánságokkal keresnek meg a leggyakrabban? Mi számít jelenleg leginkább „divatosnak”?

– Szerencsére helyi trendekről nem annyira beszélhetünk már, kinyílt a világ, mindenki láthat az Instagramon, a Facebookon stb. nagyon jó tetoválásokat, megkívánhatja őket. Mindenféle stílusú, méretű és színű munkára kapok felkérést. A tetoválás amúgy is egy divatot nem tűrő, „trendkiller” divat kellene, hogy legyen, nem?...

Te milyen technikákkal, motívumokkal foglalkozol a legszívesebben?

– Alapvetően csak tetoválok, a bőr az én világom, ennek a technikája érdekel, és ebben érzem otthon magam. Ezen felül, ha rajzolok, akkor grafittechnikákkal, de most kóstolgatom az olajfestést is, meglátjuk, lesz-e belőle valami élvezhető. A tetováláson belül pedig jól tudom magam érezni nagyon sok stílusban. Amit nem csinálok sűrűn, azt azért kedvelem, mert ritkán teszem, amit meg mindennap, azt a benne érzett rutinom teszi élvezetessé. A realisztikus és a fantasy jellegű tetoválásokra gyulladok leginkább, de szívesen vállalok rajzosabb, newschool, esetleg oldschool, valamint rajzfilmes áthallásokkal bíró grafikákat is.

Jobban szereted, ha teljesen rád bízzák a kivitelezést, vagy az se baj, ha valaki nagyon konkrét elképzeléssel érkezik?

– Ahogy mondani szoktam: „meghallgatlak, mit szeretnél, de úgysem az lesz.” (nevet) Viccet félretéve, ez mindig egy fúzió a művész és a „vászon” közt. Elmondja a megrendelő, mit szeretne és mekkorában, minek fontos belekerülnie, hogyan nézzen ki. Sokan nem tudják elképzelni ezt lerajzolva, megtervezve. Ekkor jön hozzá az én világom, ahogyan én elképzelem, amit elmondtak, és így születik a végleges rajz, ami majd felkerül. Persze van, hogy kivitelezés alatt a bőrön még picit változtatunk dolgokat, improvizálunk, de az már csak finomhangolásnak mondható.

Gyakran térnek be hozzád előre elkészített rajzokkal?

– Nem igazán. Elképzelésekkel, példarajzokkal, esetleg tetoválásokról készült képekkel, amiket úgysem másolunk le. 15 tetoválással töltött év alatt csak néhány olyan rajzzal találkoztam, amit változtatás nélkül fel mertem vinni.

Mi jellemzi az igazán professzionális és jól sikerült tetoválást? Nyilván az is egyénfüggő, kinek mi áll jól: szoktál adni tanácsokat ezzel kapcsolatban, illetve volt már rá példa, hogy lebeszéltél valakit olyan tetkóról, ami szerinted számára előnytelen lett volna?

– Azt szoktam tanácsolni annak, aki például bizonytalan benne, kivel készíttesse el a tetoválását, keressen a kiszemelt művészektől hasonló témájú képeket, és tegye őket egymás mellé. Ez a trükk egy jó ráérzésű ember számára azonnal egyértelművé teszi, melyik is jön be legjobban neki. Ez persze nem törvényszerűen lesz a legjobb tetoválás, de segíthet. Számomra a jó munka első ránézésre olvasható, egyértelmű, a vonalak tömöttek és határozottak, jól beállított, kontrasztos színezési vagy satírozási technikával van kitöltve. Nehéz ezt megfogalmazni, hiszen egy másodperc alatt átfut az agyon meg a szemen, és elkezdi csiklandozni a szépérzékemet, vagy adott esetben az undorközpontomat.
Vannak egyetemes dolgok, amiket be illik tartani, ha nem is tudatosan, de egy tetoválásnak mindig együtt kell dolgoznia a testtel, ezt egyszerűen úgy érzékeljük, hogy jól néz ki. Van ennek tudományos háttere is, lehet tudatosan is csinálni. Léteznek áramlások, izomformák. Én nyolcasok formájában gondolkozom mindig egy adott testrészen, fejben ehhez igazítom a munkákat, kis nyolcas meg nagy. Sokszor adok tanácsot az elhelyezést vagy a méretet illetően, és van, hogy le is beszélek embereket a terveikről. Néha egy kívülálló sokkal jobban látja, hogy mi lenne jó vagy rossz ötlet az egyén jövőjére nézve, hogy ne bánja meg. Csak hogy mondjak egy fiktív példát: ha bejönne egy 15 éves gyerek a szüleivel, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy a kézfejére tetováljak egy horrorkecskét, akkor az egyértelmű nemleges választ vonna maga után. Elmondanám nekik, hogy rendben van, ha XY metálgitárosnak is van, és felnéz rá a gyerek, de az előbbi már tudja, mi lesz vagy mi nem lesz. De a kissrác még nem, és azért mégiscsak hátránnyal indulhat a pápai trónusért a kis Jancsi 50 év múlva egy horrorkecskével a kézfején. (nevet) Aztán hozzátenném, hogy amint nagykorú lesz, természetesen megcsinálom neki.

Mesélj, mik voltak az eddigi pályafutásod alatt a legizgalmasabb, és mik a legextrémebb munkáid!

– Minden izgalmas számomra, ami komolyabb felkészülést igénylő munka, több alkalmas, egész karok vagy akár csak egy tenyérnyi ábra, szó szerint minden. Hisz az összes tetoválás örökre készül, de legalább három generáció fog emlékezni rá. Ez a munka ma is varázslatos számomra, már csak az is, hogy lehetséges ilyet alkotni az emberi bőrön. Ha valaki fellapozza a munkáimat, láthat ezt-azt. Szubjektív dolog, kinek mi számít extrémnek, de abban egyetérthetünk, ha valakinek a hajas fejbőre vagy a nyaka, esetleg a kézfeje tetoválva van, az már elég extrém. Én ennél tovább nem szoktam elmenni.

Voltak olyan esetek, amiket nem vállaltál?

– Rendszerint nem ásom bele magam túlzottan a miértekbe, az én dolgom az, hogy tökéletesen illeszkedjen, jól meg legyen csinálva a dolog. De például néhány éve nem vállalok maori törzsi ábrákat. Ennek oka az, hogy részint nem érzem magam komfortosan ezek készítése közben, mivel távol állnak a mi kultúránktól. Másrészt olyan összetett a szimbolikai hátterük, hogy azt nem lehet átlátni csak úgy. A másik konkrét dolog, amit nem vállalok, az a színes emberportré. A fekete-fehérek iránt különös módon nincs ellenérzés bennem, sokat készítettem is már. A fentieket nem érzem magamhoz közel, vagy nem tetszenek, taszítanak. Ezeken felül bármit elvállalok.

Mik azok az alapvető követelmények, amikhez mindenképpen ragaszkodsz? Mi mindenre fekteted a legnagyobb hangsúlyt a munkád során?

– Ha bemegy valaki egy tetoválóstúdióba, ott általános tisztaságnak és rendezettségnek kell lennie. Minden olyan eszköz vagy anyag, ami bőrrel vagy vérrel érintkezik, frissen bontott és egyszer használatos. Manapság ez egy standard, amitől szerintem lehetetlen eltérni, és nem is szabad. Az előkészület jól begyakorolt forgatókönyv szerint megy, ami effektíven meggátol minden keresztfertőzést. Ez körülbelül azt jelenti, hogy amihez hozzányúlhatok a gumikesztyűvel, miközben dolgozok, az fólia vagy nejlontakaró alatt van munka közben, és azt követően a kukában végzi. Minden mosható felületet a megfelelő fertőtlenítőszerrel tisztítok meg minden egyes vendég után, ami csak egy biztonsági elem, hiszen ezek nem érintkeznek semmivel a munka során. De ha véletlenül érintkeznének, akkor ez rövidre zárja a véletleneket is. Ezek az alapelvek mindennél fontosabbak kell, hogy legyenek. Csakis így lehet nyugodtan a munkára és a végeredményre koncentrálni, és a vendégek komfortérzete is így teljes.

Nyitókép: Egy “vidám kézfej” (Horváth Csaba felvétele)