Az El Caminó ősrégi zarándokút a spanyolországi Santiago de Compostelába vezet, állítólag az ottani székesegyházban őrzik Jézus egyik apostolának, id. Szent Jakabnak a földi maradványait. Nagyabonyi Emese, a Kosztolányi Dezső Színház társulatának a tagja a nyár folyamán egyedül vágott neki a nagy útnak, és 750 km-t tett meg gyalog. Elmondása szerint azonban ez nem nagy ügy.
Hol hegyen-völgyön át, hol a búzamezők mellett vezetett az út
– Nem verseny és nem számít semmiféle teljesítménynek. Bárki megteheti, akinek az egészsége megengedi, idősek is útra kelnek. Kizárólag azért beszélek az útról, hogy megpróbáljak bátorítást adni annak, aki fontolóra vette, hogy nekivágna, de hezitál.
• Mikor döntötted el, hogy végigmész a zarándokúton?
– Öt-hat évvel ezelőtt, Béres Mártától hallottam erről a lehetőségről. Ő is elment egyedül, azután kisebb szakaszon a társával együtt. A zarándokút felkeltette az érdeklődésemet, úgy gondoltam jó lenne kipróbálni. Mártát nagyon tisztelem, felnézek rá, ezért úgy éreztem, hogy követném őt. Időre volt szükségem, hogy ez letisztuljon bennem és saját magam miatt vágjak neki az útnak. Közben sok minden történt, nem volt pénzem, vagy valami közbejött. Szép lassan mégis kiforrott a terv és ez a nyár megfelelőnek tűnt a megvalósításra.
• Hogyan jutottál el Spanyolországba?
– Madridba repültem, onnan busszal mentem Roncesvallesig. Ott tudtam meg, hogy az út valójában megközelítőleg 30 km-rel odébb, még a francia oldalon kezdődik Saint-Jean-Pied-de-Port-on, de végül is Roncesvallesből indultam. Több útvonalon lehet haladni, melyek a végén összeérnek. Egy alaputat választottam, de kisebb átvezető utak is léteznek. Egyébként Magyarországon is van kijelölt Szent Jakab-út. Budapestről indul és csatlakozik a spanyol útvonalhoz.
• Mennyi idő alatt tetted meg a zarándokutat?
– Roncesvallesből július 13-án indultam el gyalog és augusztus 5-én értem Santiagóba. Márta azt tanácsolta, hogy ne csináljak az egészből egy nagy hajtást. Úgy is lett, egy hónapot adtam magamnak.
• Egyáltalán hogyan lehet megtenni ezt az utat?
Emlék a megtett útról
– Az elején megkérdezik, hogy gyalog, kerékpárral vagy más módon szeretnénk-e megtenni az utat. Volt két ember, aki szamárháton tette meg. Általában közös az út, de a gyalogosok néhol kis ösvényeken haladnak, melyek kerékpárral megközelíthetetlenek. Olyankor más útra irányítják át a kerékpárosokat. Biztosan izgalmas és gyorsabb is biciklizni, de szerintem gyalog az igazi. Akkor születik meg a valódi élmény. Felfedezni a rejtett, szinte titkos ösvényeket olyan, mint visszamenni az időben.
• Miért vágtál neki az útnak?
– Amikor kiváltottam a zarándokútlevelet, nem számítottam arra, hogy ezt megkérdezik. Lehetett választani, hogy vallási, spirituális, sport, turizmus vagy valami más okból kelek útnak. Engem a kíváncsiság vezérelt, a tapasztalatkeresés, a határaim feszegetése, persze azt is tudtam, hogy fizikailag megterhelő lesz.
• Mire kell a zarándokútlevél?
– Abba gyűjtjük a pecséteket, azokról a helyekről, ahova eljutottunk. Útközben találhatók az ún. albergue-k, azaz zarándokszállások, amelyekben 5–15 euróért lehet megszállni, de olyan is van, amelyik önkéntes adomány fejében szállásolja el a zarándokokat. Ezekben adják a pecséteket is. Aki mindet összegyűjti, az a végén oklevelet kap.
• Te is kaptál oklevelet?
– Egy pecsétem hiányzott, mert már későn értem az egyik szállásra és nem volt aki lepecsételje. A szállások 22 órakor zárnak, de reggel 5-6 körül már mindenki felkel és indul, a szálláshelyet mielőbb el kell hagyni. Mivel reggel sem jött senki, így pecsét nélkül mentem tovább. Emiatt alig kaptam meg az oklevelet, de végül kiadták. Egyébként nagyon szép, latinul írja rajta a szöveget, de nem az oklevél a lényeg.
• Milyen tájakon haladtál át az út során? Mire gondoltál közben?
– A táj gyönyörű és izgalmas, hol hegyeken-dombokon haladtunk le-föl, hol sűrű erdőben, hol sík terepen. Olyan magasan is voltam, hogy szinte a felhőkben sétáltam, míg lent a végtelen búzamezőt perzseli a nap. Ez a nehezebbik rész, mert nem ragad magával a természet látványa, a gondolataiddal maradsz és egész nap izzadsz. Ami engem illet, megfogadtam, hogy útközben nem kapcsolom be a telefonomat, így csak gyalogoltam és gondolkodtam, és előjöttek állandóan ismétlődő, gyötrő gondolatok is, amelyek ördögi körbe zavartak. Valamikor már nem tudtam mi a fantázia és mi a valóság. Volt, hogy üvöltöttem, énekeltem, táncoltam és sírtam. Mindenfélék kijönnek ilyenkor az emberből. Ez egyfajta megtisztulás. Hihetetlenül nehéz, de megéri, és nagyon jó érzés. Felszabadító, hogy szinte bármit megengedhetsz magadnak. Azt is megfogadtam, hogy nem olvasok, de ezt némileg megszegtem, mert már nem bírtam ki. Az út végén letöltöttem Hamvas Bélát és Coelho A zarándoklat című könyvét.
• Honnan érkeztek a zarándokok? Beszélgettél másokkal?
– A világ minden tájáról érkeztek, voltak akik hozzám hasonlóan egyedül keltek útra, mások családdal vagy társasággal. Gyengén beszélek angolul, így felszínes kommunikációt folytattam. Ez talán jó is, mert végigbeszéltem volna az utat. Sok ember, sok érdekes történetet hordoz magában. Egy kicsit sajnáltam, hogy nem vagyok író. Az emberek történetei azonban elvonták volna a figyelmemet önmagamról, saját magam megismeréséről, hogy vajon ki vagyok, amikor épp nem vagyok a szüleim gyermeke, a párom párja, a barátaim barátja vagy a társulat színésze. Mondhatom, meglepetésként ért, amikor találkoztam egy szabadkai illetővel, akiről kiderült, hogy egyik kollégám apjának a barátja. Épp egy koreai fiúval beszélgettem, tőle tudtam meg, hogy rajtam kívül más is jött Szerbiából. Nagyon megörültünk egymásnak. Nem együtt folytattuk az utat, de még többször összefutottunk.
A koreai zarándokkal
• Fontos volt számodra, hogy magad folytasd az utat?
– A tempó a fontos, hogy az út során megtaláld a saját tempódat, és ne másokhoz igazodj. Kezdő zarándokként, első nap magával ragadott a hév. Reggel 6-tól este 9-ig gyalogoltam, 42 km-t tettem meg, ami túl soknak bizonyult. Éjjel nem bírtam aludni, úgy éreztem, mintha ezer kicsi tűvel szurkálták volna a talpamat. Azután már fele annyit sétáltam, teknősként haladtam, sokan elhagytak, de azok délután megpihentek, míg én továbbmentem. A vége felé megint begyorsultam.
• Mi adott neked erőt a kitartáshoz?
– Útközben mindenfelé jelzések láthatók, fésűkagyló, illetve a Szent Jakab-kagyló, kövek és nyilak. A helyiek is irányítják a zarándokokat, hiszen nagy kultusza van a zarándokútnak, ami lelkesítően hat. Közben láttam üzeneteket is, de a közös nyelv erejét is megéreztem, amikor a végtelennek tűnő puszta közepén megláttam magyarul kiírva egy táblára, hogy Kitartás. Angolul is olvastam, de rám magyarul tett nagy hatást és erőt adott. Tudtam azt, hogy Döbrei Dénes és Varga Heni is jön, nem tudtam hol tartanak, ezért egy kőre erőt adó üzenetet írtam nekik, de a szabadkai ismerősömnek és a koreai fiúnak is.
• Milyen volt célba érni?
Az út végén elégette ruháit
– A véletlenek tarkították ezt az utat. A végén úgy alakult, hogy Santiagóban részt vehettem egy spanyol misén, amely egy plusz szertartást is tartalmazott, egy hatalmas füstölőt, amelyet tíznél is több pap lengetett meg. Káprázatos látvány volt, sok embert láttam és az orgona hangja betöltötte a teret.
Egyébként innen lehetett továbbzarándokolni Cape Finisterre-ére, amelyről régen azt tartották, hogy ott van a világ vége, Halálpont a neve. Oda már busszal mentem ki. Azt olvastam, hogy a zarándokok ott égetik el a ruháikat, ezért én is így cselekedtem. Jelképesen ez azt jelenti, hogy megszabadulunk a tehertől, amelyeket hordozunk az úton. Egy szál törülközőben és apám pulcsijában – amit nem akartam elégetni – mentem vissza és megkérdeztem, hol lehet ruhát vásárolni. Nagyon elcsodálkoztak, amikor mondtam, hogy elégettem a ruháimat. Azt mondták, ez már régi szokás és manapság már nem is szabad ilyet csinálni. Szerencsém volt, hogy lent a szikláknál tüzeskedtem. Az út végét jelenti Muxía, egy festői kis halászfalu is, amely maga a nyugalom. Ott is található zarándokszállás, ott fejeztem be az utamat.
• Mit vittél magaddal az útra?
– Mártának köszönhetően okosan pakoltam. A maximum, amit háton érdemes cipelni az 5-6 kg, de jobb ha kevesebbet viszünk magunkkal. A legfontosabb a jó lábbeli. Számítani lehet a sebes lábra és vállra. Ezenkívül szükség van csereruhára, esőkabátra, könnyen száradó holmikra, hálózsákra. Jól jött a vazelin a bőrre, a magyar–spanyol szótár, az övtáska az útlevélnek, pénznek, amit mindig magunknál tartunk. Továbbá néhány apróság, kis elsősegélydoboz, olló és hasonlók. Vittem magammal füzetet és íróeszközt is, mivel naplót vezettem.
• Sokba kerül egy ilyen utazás?
– A bevásárlás és a repülőjegy visz el sok pénzt. Ott főleg szállásra és élelemre költöttünk. Ki lehet jönni 500 euróból. Mondjuk én spóroltam az élelemmel, két hétig csak szendvicset ettem, de utána már nem esett jól és változtattam az étkezésemen. Valamivel többet költöttem az új ruhák miatt és nem bírtam ki, hogy ne vegyek szuveníreket.
• Megváltoztatott a zarándokút?
– Remélhetőleg önmagamhoz kicsit bátrabb és határozottabb vagyok, őszintébb magammal és másokkal, másként tekintek az időre, engedtem valamit a görcsös szorításokból, talán nyitottabb lettem. Idővel kiderül, hogy ez így van-e, de ismét hangsúlyoznám, ez nem számít teljesítménynek, de nekem most erre volt szükségem.
