A tengerek testvére

Bánki Éva Át című verseskötete egyszerre a hívő lélek töprengése a létről és a kételkedő elme hitvallása a transzcendensről. Hol az egyik, hol a másik, folyamatosan átlényegül, már ha hívő és kételkedő egyén között egyáltalán szabad különbséget tenni, hiszen a hit még véletlenül sem egyenlíthető ki a hiszékenységgel, mint ahogyan a kételyek közt vergődő személy gyötrelmei sem nevezhetők intellektuális önkielégítésnek.

A költő egyéniségét tükrözve, a versekben egyszerre érzékelhető a körülöttünk tapasztalható jelenségek színe és fonákja. Bolytársadalomban ez nem feltétlenül jelent előnyt, hiszen az individuumok ma gyanúsak. A szabad vitát preferáló Bánki Éva nem elégszik meg az egyetlen igazság lehetőségével, műveiben folyamatosan keresi az újabb meg újabb nézőpontot, hogy minél több szemszögből vizsgálhassa meg a valóságot. Felelősségteljes értelmiségiként tisztában van azzal, hogy a szabadság megvalósításának az előfeltétele a felelősség felvállalása. A kettő egymás nélkül nem megy. Történelmi kontextusba helyezve közéleti reflexióit, szellemes módon fogalmaz meg lesújtó véleményt a jelen társadalmi állapotokról, hangoztatva mindeközben, hogy „A szabadság nem csatakiáltás (…) / Hanem nevelés és fegyelem. Hogy tudd, mettől, meddig, merre.”

A nem ritkán megrendítő élethelyzetek tematizálása ellenére a versbeszélő mindvégig féktelen, kissé dacos benyomást kelt. Az, aki a való életből is ismeri a költőt, nehezen tudja elvonatkoztatni a verseket a személyiségétől. Szinte látom őt lelki szemeim előtt, ahogyan kilép a verssorok közül, kissé félrebillenti a fejét, és azt mondja: Ez vagyok én! Ezt a meglátást a cikluscímek is tükrözik. A bevezető vers után a Csak a szerelem, Csak a család, Csak a többiek című fejezetek sorakoznak, amivel a szerző érezteti, hogy mindig másokat helyez előtérbe, vagyis önmagát mindig valaki más által vagy más valaki viszonylatában határozza meg, legyen szó családtagokról, férfiakról, megszült és elvetélt gyerekről, idegenekről, tehát a mindenkori többiekről, a kötet utolsó ciklusának a címe viszont csak annyi, hogy Csak, amivel mintha azt sejtetné, hogy ezek a versek csak azért is vannak.

Bánki Éva költészete ízig-vérig alanyi költészet. Ebből kifolyólag egyebek mellett női poézis is, magába foglalja a nemiség megismerését, az anyaság megtapasztalását és a nőiség megélését adott társadalmi keretek között. A versbeszélő tudja, hogy „[a] test is csak bérlemény”, nem hatódik meg különösebben a férfiaktól, de a női dominanciavágy is hidegen hagyja, úgy véli, hogy „[a] nők / – bár jól áll nekik a hatalom – mind láthatatlanok ötven felett”. Miután körbejárt minden egyebet, családi történeteket, szerelmi élményeket és közéleti tragédiákat, visszatér önmagához, az elmúlás ténye hálózza be gondolatait, betegsége által önnön végességével szembesül, Istent szólítja, és hagyja, hogy őt is megszólítsa egy hang, a lelkiismerete lehet, tudja, „[a] lélek nem felejt”, gyónna, „De nincs mit meggyónnom. / Ez fáj legjobban nekem” – vallja a kötet legmegrázóbb soraiban.

Művében Bánki Éva önmagunkkal szembesít bennünket. Az Át verseit olvasva újra meg újra átéljük gyerekkori traumáinkat, egyetértően bólogatva, hogy a „gyerekkorban az a legjobb, / hogy egyszer csak vége”; átérezzük elmúltnak vélt félelmeinket, amelyek továbbra is itt kísértenek, s már teljesen elválaszthatatlanok tőlünk, mint a „torkunkban ragadt mondatok”; átértelmezzük eddigi életünket, szembesülve azzal, hogy a sértés és a félelem „[n]em kopik, nem gyógyul, / nem vész el”. Ugyanazt tesszük, amit a magát a tengerek testvérének aposztrofáló szerző, aki állandóan a helyét keresi a „készre gyártott rendetlenség”-nek nevezett világban, ahol nincsenek biztonságos helyek a szenvedés elkerülésére, éppen ezért ábrándozik ő is egy másikról, ahol magának épp elég lehetne.

Bánki Éva költészete az ember legtitkosabb vágyait és aggályait fedi fel, s mint ilyen, az örökös elvágyódásról szól. Sajátos átváltozás. A hívő lélek töprengése a létről és a kételkedő elme hitvallása a transzcendensről. „Csendes vizekhez terelgetsz – / ámbár én a háborgó, nyílt tengert szeretem. / De ha vagyok, mindenhol ott lehetsz.” Alighanem a templomban önmaga előtt is meghunyászkodva üldögélő Isten panaszai is a költő szorongásérzetét tolmácsolják.