Még csak ezt megcsinálom, még csak azt elvégzem… – mondogatta Etel, miközben főzött-mosott a fiaira, hogy tehermentesítse súlyos betegségben szenvedő menyét, házi főttet vitt a beteg szülőknek, a lelket tartotta az idősebb, leépülő barátaiban. Csalamádét, befőttet készített a család számára, sőt kézimunkázott, kertészkedett. És eleget tett az újabb felkéréseknek nemcsak az ünnepekben, hanem hétköznap is. Nagy szeretettel, szívós lelkiismeretességgel. Miközben észre sem vette, múlnak az évek, évtizedek.
A takaros, hetvenes éveiben járó özvegy most a rendelőben ült, remegő kezét mutatva az orvosnak.
Az orvos figyelmesen nézte. Etel megkérdezte:
– Doktor úr, mondja, miért remeg a kezem?
– Kérem, tegye csak szépen a térdére – mondta az orvos, és némán nézte.
– Doktor úr, mit tegyek?
Az orvos semmit nem mondott. Továbbra csak nézte Etelt, aki újra megszólalt:
– Mit tegyek, amikor remegni kezd a kezem?
– Üljön le, asszonyom, és a két kezét tegye csak szépen a térdére.
– És? Mit csináljak még?
– Semmi mást. Gyakran üljön le, és a két kezét tegye csak szépen a térdére.
Etel értetlenül nézett a doktor úrra.
– Hogy tehetném! Hisz mindennap annyi dolgom van!
– Éppen azért! – mondta az orvos. – Nem lehet tovább feszíteni a húrt.
