A halálhírtől a „változó idők közönyéig”

Verbászi festőnk halálhíre 1922 tavaszán mostoha időben érte a vajdasági magyar közvéleményt. Nem sokkal az impériumváltás után, a kisebbségi sors legelején, amikor a magyarság még identitászavarokkal küzdött és komoly, megoldatlan problémákkal nézett szembe. Ilyen körülmények közepette nem tűnik meglepőnek, hogy Pechán József elhunyta a Bácsmegyei Naplóban mindössze csak hét, távirati rövidségű sort kapott: „Novi Vrbászról jelentik: Pechán József ismert és jó nevű festőművész március 6-án este hirtelen elhunyt. Halálának oka szívbaja volt. Temetése tegnap ment végbe nagy részvét mellett.”¹ Azt követően nagy csend következett, s csak kilenc hónappal később, 1922 decemberében bukkant fel ismét a neve a lapban, a Bácsmegyei Napló 64 oldalas, karácsonyi számával kapcsolatosan. A beharangozás szerint abban Pechán emlékét nem más, mint Szenteleky Kornél ébresztgette, néhány vázlatfüzetéből előkerült rajz kíséretében.² A néhány soros, előzetes ismertető szerint „Pechán Palánkáról indult el pályájára. Münchenben és a párizsi Salon tárlatán keltett feltűnést s aztán visszajött Verbászra meghalni.”³

Az emlékőrző Szenteleky

    Szenteleky Pechán-méltatása 1922 decemberében a verbászi festő pályafutásának első komolyabb értékelése és összefoglalója, ezért külön figyelmet érdemel.⁴ Életének és művei sorsának gondos figyelője a többi között ezt írta róla:
„1911-ben Münchenben a Secession kiállításán egy eleven, friss tájkép csiklandozta fel képtárlátogatásokban ellankadó figyelmemet. A tájkép szerzője a katalógus szerint Pechán József volt. Nemsokára a pesti Műcsarnok és Művészház tárlatain találkoztam Pechán vásznaival; figyeltem, csodáltam, becsültem nagyszerű küzdelmeit a formával, akarását, törtetését, magas művészi célok felé, bámultam ezernyi akadályokon keresztül feltörő hatalmas tehetségét. A palánkai lakatosinas a bécsi élclap rajzolásán és a müncheni akadémián keresztül eljutott a párizsi Salonig. Eisenhut leíró klasszicizmusától Cézanne impresszionizmusán, Szinnyei plain-airjén kereztül Hollósy Simon mélylátású, őszinte és egyszerű szavú naturalizmusáig.

És ez az izmos, ígéretes tehetség hírtelenül, hangtalanul, negyvenhat nyugtalan évvel emlékezetében, és zsongó, szunnyadó akarásokkal a lelkében halt meg néhány hónappal ezelőtt verbászi magányában. A változott idők közönye és parvenüsége figyelemre sem méltatta távozását. Akik ismerték, becsülték és megértették a művészetét, azok aligha tudták, hogy ebben a széles, lapos bácskai faluban él, az a lomha sváb falu pedig, amely lakosának nevezhette, nem becsülte és nem értette tiszta, nagyszerű, érdekes művészetét.

Pechán József nem csupán festőművész volt. Művész volt, tehetség volt a művészet minden ágában. Költeményeket és színdarabokat írt, majdnem minden hangszeren játszott és hozzá még jól játszott, önálló zenekari szerzeményei vannak, kitűnő színész volt, szellemes humorista, épületeket tervezett bámulatos hozzáértéssel, nagyszerűen, lelkesen mintázott és művészien kalapácsolta a márványt – mégis, mint festő volt igazán nagy és kimagasló jelenség. Nem volt állandó iránya és megszokott iskolája. Impresszionista volt a szó egyszerű és nemes értelmében, bár több változást, eltérést lehet képein észrevenni. Utakat keres, igazságok után törtet, és ha úgy látja, hogy az egyik út hibás és céltalan, otthagyja azt, újak után kutat, kínlódik a kezdet keménységein, mint kincskereső bányász, majd mikor belátja, hogy a kezdett úton nem ér célhoz, könnyedén visszafordul és frissen kezdi elölről a harcot a formával, a szemléléssel, a meglátással, a téri hatással, a színkifejezéssel. Első kiállított nagy vászna, Az utolsó gyufaszál, főleg rajzi tehetségét árulja el. Színekben és levegőben félénk, bátortalan alkotás. A konzervatívok a »képszerkesztők« jámbor, bár nem őszinte tisztelője. De Hollósy mellett látni kezd, új észrevevések és meglátások kincseihez jut. »Mintha kába álomból ébredtem volna fel – jegyzi fel életrajzában – egyszerre új célok, új problémák előtt találtam magamat erőtlenül és tanácstalanul, mint gyermek egy könyv előtt, amelyben még nem tud olvasni«.

Kínlódik, kínlódik, bízik, harcol, javítgat, lelkesedik. Megérti a nagy franciákat: Manet-t, Claude Monet-t, Bastien-Lepage-t, de nem szegődik csatlósukul. Hollósy mestere, de nem bálványa, a nagybányai iskola erős hatással volt rá, de azért nem hűséges és elvakult tanítvány. A Művészházban nagy, szimbolista irányú vásznakat állít ki, és mellettük nyugodt, előkelő portrék, meleg, hangulatos és elevenszínű csendéletek is az ő nevét viselik. Nem csatlakozik hangos szavú klikkekhez, nem köti magát állandó modorhoz, egyénisége és művészi jellege mégis minden képén kiérezhető. Gondosan, szeretettel ül a témához és a festőből csakhamar rajongó lesz, beleéli magát a hangulatba, túláradó rokonszívvel simogatja az anyagát, mint kedves, gügyögő gyermekét. Nem másol hidegen és üzletszerűen, a művész és tárgya között felolvad minden űr, minden hűvösség, átérzi, átéli a kukoricaföldek, a muskátlik, a fürdő nimfák vagy a befőttesüvegek hangulatait. Szívét viszi bele minden ecsetvonásba. Csupán egyes megrendelt arcképénél lehet észrevenni a kedvtelenséget, a rosszul palástolt unalmat, egyedül itt lehet Pechánnál imitatív művészetről szó, máskülönben mindig architektikus. Hildebrand meghatározása szerint: kutatva alkot, művészi érzéseket elégít ki, szóval poétája és nem leírója, lemásolója a természetnek. Sokat foglalkozik azonban azokkal az arcokkal, melyek érdeklik és vonzzák. Fény-, szín- és tónuskeresése szinte tiszta lélektan. Különösen önmagát csodálta, kutatta és elemzi, mint az önmagát megismerni vágyó görög bölcs. Önarcképei kegyetlenek és nagyon mélyek, szinte tragikusak. Őszintén, egyszerűen és fájdalmasan adja a szárnyszegzett lendületet, a kínlódó, magában álló művészt, a bilincsbe vert akarat kemény komorságát.

Képei különben tele vannak fénnyel és derűvel. Hétköznapi modora, falusi kedélyállapota legtöbbször derűs, beszéde nagy társaságokat fakaszt nevetésre, élcelődései jókedvű bizakodást csöpögtetnek a csüggedt emberekbe. Mindez megérezhető képein is. Ha Pechánt orvoslélektani szempontból osztályozni kellene, úgy mindenesetre a ciklotimikusok osztályába kerülne, melyben a nagy humoristák vannak, amelyben a duzzadó, jókedvű hangulatok váltakoznak futólagos elkomorodásokkal. Különösen tájképei és csendéletei ragyogják vissza derűs, ötletes, jószívű és jókedvű hangulatait. Telt, vidám és mindig friss színei szinte mosolyognak, mint májusi, tulipános délelőttök. Üdeség és kedélyesség csillog a képeken, a tömegek nagyszerű elevenséggel mozognak, az aktok híján, erejüktől vidáman nyújtózkodnak, a levegő pedig pajkosan szalad tova, mint forgóval szaladó fiúcska: »Szeressük az életet, mert az élet szép« – ezt hiszi, ezt hirdeti Pechán, ha a bácskai szüretet, ha tavaszi szántóföldeket, ha retek- vagy sárgarépacsomókat fest.

Bámulni kell nagyszerű rajzi tudását, tökéletes anatómiját, de legcsodálatraméltóbb a színekkel bánni tudó tehetsége. Ó, milyen friss, tüzes, életszerelmes színek! Nem ismeri a megalkuvó, búcsúzkodó fáradt hangulatokat s bár színei merészek, tiszták és jókedvűek, mégsem kiabálók vagy ízléstelenül hangosak. Férfias, határozott, őszinte, de mindig jószívű. Nem szereti a ködöt, az alkonyi elbágyadásokat, az álmos naplementéket, a fonnyadó rózsákat, az őszi elbúsulásokat. Szeretettel simogatja azonban a muskátli tűzvörös szirmait vagy a rézüst százféle erőshangú sárgáját. Nem keres hálás, szomorkodás reflexeket, anyaga sohasem puha vagy könnyű, témái, beállításai, problémái nehezek, kemények, azonban tökéletesen megoldódnak a fölényes rajzi tudásban, az üde, érdekes, mosolygós színhatásokban.

Az akvarellt mint a művészi észrevevések pepecselgető, nőies kifejezési módját nem szereti, a pasztell pedig, amely lényegében hordja a puha, tompa, bágyasztó hangulatokat, nála eleven, éles és erejétől élénk. Nem ismer megoldhatatlan problémákat, sápadt kérdőjeleket, lankadt befejezetlenségeket; amibe kezd azt becsületesen, egyszerűen és harmonikusan bevégzi, mint egy dalkompozíciót. Nyílt, nemes és szókimondó, nem szereti a bizonytalan színeket, a ványadt kedélyállapotokat, egyszerű, érthető a mondanivalója, de azért soha és sehol sem unalmas vagy köznapi. Vásznai mindig mesteriek, mindig érdekesek, és duzzadó derű oly vonzóvá és meleggé teszi őket, mint az olasz ég az umbriai vagy toszkánai tájakat.

Hogy Pechán József milyen nagy művész volt, azt körülötte, a jól étkező falusi környezetben alig érezte és hitte valaki. A háború, a nyugtalan, változott viszonyok elszakították őt a mesterektől, a tárlatoktól, a művészi tervektől, az őszinte megértéstől, az ostoros bírálatoktól, a siker gyönyörétől, a verseny izgalmától meg képzeletkorbácsoló erejétől. Sokszor lelohadt a munkakedve, máskor ismét fellobbant, mint hamuval, porral küszködő, elhajított lángcsóva. Pechán József tündöklő tehetsége szétforgácsolódott háborús gondokban, majd a falusi élet kicsinyességei között, az apró, csillogó ötletek szétgurultak, mint elszakadt gyöngyszemek és sokan még fel sem vették, figyelemre sem méltatták a feléjük gördülő kincseket. Por ül a tervek tekercseire, az üstökös pálya fénye belefulladt a zsíros közöny sötétjébe, a nemes érzések és akarások elfonnyadnak a szivarfüstös, pohárkoccintós falusi éjszakákban, mint törékeny mimózák idegen, mogorva tájakon.

Pechán József meghalt és elsüppedt a fásult hangtalanságba, a parvenü ma rideg ízléstelenségébe. Egy-két eltévedt barátja tiszteli és tömjénezi csak emlékét, a nagy alföldi tömegek, a trágyaszagú nábobok, a patentnyakkendős nyárspolgárok, az olajnyomatokat vásárló szatócsok lenéző nemtörődömséggel haladnak el a gyönyörű művészküszködés, a hatalmas és nagyszerű alkotások mellett. Egy kincses, kínos és kiváló művész-élet akarásai, megoldásai, szépségei, küzdelmei és színharmóniái elhagyottan, meg nem értetten, összezsúfolva hevernek a szűk verbászi házban, mint harácsolt kincsek a kalóz kamrájában.

Élete: művész sors, halála: az elfulladtak, az elhagyottak hangtalan tragédiája. Lehajtjuk fejünket a falusi temető egyszerű sírhantja előtt és lelkünkben a szomorú játékok nemes borúja foglal helyet. Hisszük és reméljük azonban, hogy ez a lapos, falusi sírhalom kiemelkedik a sivár, dermedt, ólszagú síkságból, naggyá nő, magassá nő, heggyé csúcsosodik, melynek ormát a magasságok örökös napja aranyozza be, melynek szikár szikláit a megbecsülés, a megértés csodafényű sugarai cirógatják, mint hosszú, puha, illatos női ujjak, melyek bókolós babért helyeznek a meg nem értett, hősies, hatalmas homlokára.”⁵

    Szenteleky kegyeletes, meleg hangú emlékező prózája, Pechán emlékének ébren tartásán túl, arra is erőfeszítést tett, hogy rávilágítson életpályájának tragikumára, amelyet az impériumváltás tett hangsúlyossá, s amelyre a kisebbségi sors és a vidéki magány is rányomta bélyegét. Hiszen, mint Szenteleky írja, festőnk „hirtelenül és hangtalanul” hunyt el, a „változó idők közönyében”. Méghozzá úgy, hogy művészi nagyságát közvetlen környezetében (egy-két közeli barátján kívül) alig érezte és hitte valaki. Azoktól pedig, akik őt tehetséges művészként ismerték, a „háborús viszonyok” miatt elszakadt. Nemcsak festőtársaitól szakadt el, hanem a „siker gyönyörétől” is, s a sáros Bácskában, falusi környezetben „szétforgácsolódott háborús gondokban”, az élet kicsinyességeiben. Ez volt élete tragikuma, s egyben magyarázat is arra, hogy a két háború közötti időszakban emlékét Vajdaságban miért ápolták viszonylag visszafogottan.

    Igaz, hogy 1923-ban, halálának egy éves évfordulóján, Szivácon emlékünnepélyt rendeztek, amelyen úgyszintén Szenteleky méltatta érdemeit.⁶ 1923 áprilisában egy Palánkán készült riportból kiderült, hogy ott nemcsak Eisenhut Ferenc, hanem Pechán József emlékét is kegyeletteljesen ápolták.⁷ 1923 májusában azután megjelent Szenteleky füzete is (Színek és szenvedések) festőnk életéről és munkásságáról, amelyhez Dettre János írt előszót.⁸ Annak méltatásában olvassuk: a könyvecske „inkább Pechán Józseffel, az emberrel, a küszködő, szelíd és szerető baráttal foglalkozik, mint a művésszel. (…) Szenteleky, aki föltétlen ura a szavaknak, nagyszerű írásművészettel szólaltatja meg a maga kegyeletét a halott Pechán Józseffel szemben. (…) Csupa lélek, csupa líra a könyv: Szenteleky lírája, amely komor színekkel pompázik Pechán sírja fölött, mint egy megejtőn szép virág, amely a halál fölött az élet színeit szórja az alázatos szívekre.”⁹

    (Folytatása következik)

¹ Elhunyt festőművész. Bácsmegyei Napló, 1922. márc. 9.
² Mit tartalmaz a Bácsmegyei Napló karácsonyi száma? Bácsmegyei Napló, 1922. dec. 23.
³ Uo.
⁴ Szenteleky Kornél: Pechán József. Bácsmegyei Napló, 1922. dec. 24.
⁵ Uo.
⁶ Pechán József-emlékünnepély Szivácon. Prágai Magyar Hírlap, 1923. márc. 10.
⁷ A hármas Palánka. Bácsmegyei Napló, 1923. ápr. 22.
⁸ A kultura propagandája. Bácsmegyei Napló, 1923. máj. 6.
⁹ Szenteleky Kornél: Színek és szenvedések. Bácsmegyei Napló, 1923. máj. 20.