Jól felmelegedett az idő az utóbbi napokban, kivirágoztak a ringlófák, a mogyorófák csak úgy dagadnak a pollentől, a lágy tavaszi szellő pedig szerteszét repíti a virágport: elkezdődött a várva várt allergiaszezon. Minden évben ilyentájt, immár jó 40 éve, elkezd viszketni a torkom, a szemem, sorozatokat tüsszögök, és zsebkendő nélkül még véletlenül sem indulok el sehova. A lányom és a fiam is folytatja a családi hagyományt, olyanokat prüszkölnek, mint a kiskutyusok, zsebkendővel van tele a szobájuk, de szerencsére ez az időszak nem tart sokáig. Nagyjából két hét múlva mindig alábbhagy az allergia, addigra adaptálódik a szervezet a levegőben megnövekedett pollentartalomhoz. Azon kívül, hogy az embernek ilyenkor folyik a taknya, könnye, más kellemetlenséggel is jár ez a nyavalya, főleg a koronavírus-járvány kitörése óta. Akármerre megy tüsszögve az ember, nagy ívben elkerülik, arról nem is beszélve, ha valahol bent kapja el a tüsszögés. De néha előnnyel is járhat. A péknél minap jókora sor állt előttem, és éppenséggel pont akkor tört rám a tüsszögés. Két nőszemély azonnal kiállt a sorból, az ötödik-hatodik hapcizás utánra pedig csak egy gyerek maradt előttem, a többiek zsörtölődve a pékség elé szöktek. A pultoslányok is kicsit furcsán néztek rám, de gyorsan megvicceltem őket, mondtam nem koronavírus, csupán tuberkulózis, mire kitört a nevetés, a pékség előtt viszont már nagyon várták, hogy elhúzzak melegebb tájakra.
