Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez, és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Háromszor is visszatért a Magyar Szó szerkesztőségébe Burány Márta, aki eközben a falusi tanár pályát, a magyarországi gondozói szolgálatot és a receptek bűvös világát is végigjárta. Voltak könnyebb és voltak nehezebb évek, de a munkatársak közötti összhang mindig jelen volt a szerkesztőségben – mesélte Márta, aki a férjével, Bozsóki Ernővel is a Magyar Szóban ismerkedett meg. Kapcsolatuk a mai napig a közös, szép emlékekből táplálkozik. A szerkesztőség jó hangulatára szívesen emlékszik vissza Márta, annak ellenére is, hogy fiatalként nem okvetlenül lektorként képzelte el magát.
– Abszolvens voltam a Magyar Tanszéken, amikor az 1980-as években felkínáltak egy tanári állást Óbecsén. Helyettesítésről volt szó, másfél évig ott is maradtam. A következő évben azonban a pályázatra jelentkezett egy diplomás tanár, így nem maradhattam tovább. Újabb lehetőséget használtam ki, és a következő egy évben a bánáti Oroszlámoson tanítottam. Ez azonban elég idegen volt számomra: Zenta környékéről származom, nem igazán tudtam beilleszkedni a kis falu életébe. Elhatároztam, hogy visszaköltözök Újvidékre. Barátnőmmel közösen béreltük a lakást, és így gyorsan be is fejeztem az egyetemet. Emlékszem, hogy október 8-án diplomáztam le, és a hónap vége felé megjelent a Magyar Szó pályázata. Két lektort és négy újságírót kerestek. A képességvizsga, az írásbeli és a szóbeli vizsgák után csak engem vettek fel. Pedig sokan jelentkeztünk.
Hogyan emlékszik az első napjára?
– Gyakornokként a külpolitikán kezdtem. Akkoriban még papíron lektoráltunk, és mindent átnéztek utánunk. Ez nagyon jó volt, sokat lehetett tanulni belőle. Emlékszem, hogy elejében egy kicsit idegen volt számomra a szerkesztőségben zajló élet. Néztem, hogy jönnek-mennek az emberek, fordítanak, olvasnak, és valami fura papírlapon rajzolgatnak. Magamban meg is jegyeztem, hogy nohát, szegény szerkesztő, csak itt firkálgat, miközben mindenki zsong, csinál valamit. Kisvártatva azonban megtudtam, hogy tükröt rajzolgat, ami a munkafolyamat egyik legfontosabb feladata.
A halak horoszkópjegyben született munkatársak ünnepi bulija: az ajándék karikatúrát Léphaft Pál készítette a szülinaposoknak – Első sor balról jobbra: Bugarčić Katalin, Gyarmati József, Mókus Klára – Második sor balról jobbra: Fazekas Emma, Vajda Zsuzsanna, Dávid Csilla, Burány Márta – Harmadik sor balról jobbra: Vadócz Károly, Újházi László, Németh Zoltán
Mert ez alapján töltik meg írással és fotókkal az oldalakat a tördelők, nyomdászok.
– Igen. A tükör az újság lelke. Erre is gyorsan megtanítottak, ahogy sok minden másra is. Nagyon szépen fogadták a fiatalokat, jó hangulat volt a Magyar Szóban. Sok volt a hozzám hasonló korú fiatal is, akik elsősorban az újvidéki rovatnál dolgoztak. Ott volt Márki Margit, Szulocki Eszter, Kadvány Elvira, Keszég Valéria, Móricz Csecse Magdolna, Csipak Ibolya, Fazekas András. Kis társaság is kialakult, együtt jártunk moziba, kirándulni, mindenfelé. Majd letettem a gyakornoki vizsgát is, ezt követően pedig átkerültem a művelődési rovatra. Több lektortársam irigykedett is emiatt, mert ez volt az egyik legjobb munkahely. Olyan emberek dolgoztak a rovatnál, mint Ládi István, aki csak filmkritikákat írt. Szakosodtak egy-egy témakörre, és így színvonalas írások kerültek elénk. Vukovics Géza is legenda volt, a Bartucz Gabriella pedig csak a színházzal foglalkozott. Nagyon pedáns volt: többször is megtörtént, hogy lement a nyomdába, és az ólomból kiszedett oldalon kért javítást azért, hogy az írás tökéletes legyen. Mindannyiuknak fontos volt, hogy amit leírnak és megjelenik, az jó legyen. Velünk volt a Pilcz Klára is, aki a tévéműsort szerkesztette. A napi szerkesztő Serer Lenke, majd Vida Júlia volt, a főszerkesztő pedig Bálint Sándor.
Említette, hogy papíron lektoráltak. A fiatalok, akik jelenleg gyakornokoskodnak a Magyar Szóban, ezt talán már el sem tudják képzelni.
– A szerkesztő gépelve adta le az újságíró kéziratát, abban már benne voltak az ő javításai. Majd ehhez írtuk hozzá kézzel a mi módosításainkat. Így az is látszott, hogy egy kéziratba mit javított bele a szerkesztő, mit a lektor. Ez ma már a gépi javításnál nem marad meg. Internet sem volt annak idején, így lexikonokból, szótárakból dolgoztunk. Már akkoriban is voltak olyan kéziratok, amelyeken sokat kellett dolgozni. De sohasem sajnáltam a fáradtságot, ha az írásnak volt mondanivalója. Emellett a lektornak nagyon kell ügyelni arra, hogy a javításaival ne változtasson az írás értelmén: lektorálás közben meg kell őrizni az eredeti szöveget.
Mikor döntött úgy először, hogy mást is kipróbálna?
– 1989-ben olvastam egy pályázatot, amelyben nevelőanyákat kerestek a kecskeméti gyermekfaluba. Akkor már tudtam, hogy saját gyermekem nem lesz, így arra gondoltam, hogy kipróbálnám a szolgálatot. Fél éves fizetetlen szabadságot kértem a Magyar Szóban, és ez alatt az idő alatt elvégeztem a munkához szükséges képzést. El is kezdtem dolgozni a gyermekfaluban, de sajnos elég gyorsan kiderült, hogy nem bírom a terhet. Előtte ugyanis romantikus elképzelésem volt a szolgálatról. Úgy gondoltam, hogy a szeretetem elég lesz ahhoz, hogy gondot tudjak viselni a gyerekekről. Sajnos a mindennapokban ez nem így volt: nagyobb gyerekek kerültek hozzám, akik féltékenyek voltak egymásra, és sokszor éreztem úgy, hogy nem tudok fegyelmet tartani. Kértem is a távozásom. Maradtam addig, míg a gyerekek meg nem szokták az új nevelőanyát, majd eljöttem. Közben felhívtam a Magyar Szót, hogy szükség van-e még rám.
És szükség volt…
– Igen. Csorba Zoltán volt a főszerkesztő: azt mondta, hogy ha szeretnék visszajönni, akkor rögtön kezdjek el dolgozni. Így 1991 februárjától ismét a Magyar Szóban dolgoztam. A szerkesztőségben továbbra is jó volt a hangulat, annak ellenére is, hogy ezekben az években volt a joghurtforradalom. A független szerkesztéspolitikát még Kubát János főszerkesztőnek is sikerült megőriznie. Volt, hogy éjfélig őriztük a nyomdát, hogy a másnapi újságba ne kerülhessen bele olyan anyag, amit a szerkesztőség nem szeretett volna. Ebben a közösségben találtam meg a páromat, Bozsóki Ernőt is. Korábban ő már az újvidéki rovat szerkesztője is volt, de belpolitikát is szerkesztett. Deszkfőnök is volt, de mire mi egymásra találtunk, addigra a Közös íróasztalunk rovatot vezette. Közösen dolgoztunk, munka után sokszor hazavitt, és egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem ez így jó lesz. Így 1992-től szinte éjjel-nappal együtt vagyunk Ernővel.
Hogyan boldogultak a háborús években Magyar Szó-s házaspárként?
– Az infláció igencsak felemésztette a fizetéseinket. Elkezdtünk hát mindenfélével foglalkozni: faluról hordtuk a tejet, túrót, tojást eladásra. Aztán párszor ebbe is belebuktunk. Majd arra gondoltunk, hogy miért ne foglalkoznánk azzal, amihez mind a ketten értünk: csináljunk újságot. A javaslatomra elindítottunk egy gasztronómiai magazint. Ernő és a fia vállalták a műszaki részét, jómagam pedig a tartalomért feleltem. Bevontuk a munkatársainkat is, és 1998-ban magyar és szerb nyelven útjára indítottuk a Varázsfazék (Čarobni Lonac) sorozatokat. Előbb átvett recepteket is közöltünk, de pár év után már meg tudtuk tölteni eredeti receptekkel a kiadványokat.
Nem lehetett könnyű, hisz ezek a Nato-bombázás évei.
– Hát, igen. Az első csapásokra nagyon emlékszem. Akkoriban Páterváradon az óvárosban laktunk a híd mellett. Majd kiestünk az ágyból, amikor leestek az első bombák. Ablakok törtek, falak repedtek. A Szabadság híd bombázásakor pedig szerencsére a szülőfalumban voltunk húsvétra: mikor visszaértünk, akkor értesítettek bennünket, hogy nem maradhatunk tovább a lakásunkban. Ekkor költöztünk a bukovaci völgybe: a földet már műveltük itt, és csak egy kis faház volt a telken. Innen még átjártunk a Žeželj-hídon dolgozni: úgy mentünk át, hogy lyuk volt rajta, és soha nem tudhattuk, hogy mikor esik le a következő bomba. Ernő közben nyugdíjba vonult, így később már magam keltem át a Duna bácskai partjára komppal. Ez szörnyű volt. Később már megjelentek a csónak taxik, akkor valamivel könnyebb volt. 2001-ben viszont úgy éreztem, hogy nem győzöm a két munkát, így újra felmondtam a Magyar Szóban. Folyamatosan hívtak azonban vissza, így két év után beadtam a derekam, és újra dolgozni kezdtem a lapnál. Akkor már Kókai Péter volt a főszerkesztő. De egy év elég volt ahhoz, hogy belássam: mégsem megy nekem párhuzamosan a kettő, így végleg elköszöntem a Magyar Szótól.
A szerkesztőségben kiváló volt a hangulat a '80-as évek végén – Első sor balról jobbra: Dávid Csilla (ül), Faragó Jolán, Újházi Eszter, Bóka Lili, Bozsóki Ernő, Juhász Marjanov Erzsébet, Nagy Magdolna, Burda Melinda, Fajtner Lídia – Második sor balról jobbra: Merzsa Irén, Fazekas Emma, Burány Márta, Márton Júlia, Serer Lenke, Dodony Milinszki Aranka, Sebestyén Imre – Harmadik sor balról jobbra: Vadócz Károly, Kollárs István, T. Kovács János, Újházi László, Gimpel Kántor Csilla, Gimpel Tibor, Németh Zoltán, Szeli Miklós, Góbor Béla
Miért tartott ki éveken át a lektorálás mellett?
– Az évek alatt többször is kérdezték tőlem, hogy miért nem akarok újságíró lenni. Fiatalként bedolgoztam az Újvidéki Rádióba is, így tudtam, hogy ez mivel jár. Újságíróként terepen kell dolgozni, azonnal értelmezni kell a hallottakat, gyorsan és pontosan le kell írni a történteket. Erre én nem voltam képes. Sohasem értékeltem magam túl, tudtam, hol a helyem. És lektorként megbecsültek, ami nekem elég volt ahhoz, hogy szeressem a hivatásom. Még ma is mondják nekem a kollégák, hogy a szerkesztőségből hiányzik a kacagásom.
Nyitókép: A kollégák a mai napig hiányolják Márta jellegzetes kacagását
