A párom második legnagyobb szenvedélye a sport után a horgászat. Sosem értettem, mi olyan izgalmas abban, hogy órákig vagy akár napokig is képes a vízparton ülni, várva az úgynevezett kapást. Többször elkísértem már, hiszen tudtam és láttam, hogy ez neki mennyire fontos. Mindig én voltam viszont az, aki előbb ráunt, a könyv, amit magammal vittem, néhány óra múltán unalmassá vált, a természetben való bóklászás szintén, a piknikkosár is sokszor csak azért nyílt ki, mert már nem tudtam mit kezdeni magammal. Ezzel ellentétben ő csak ült és várt, meredten nézett maga elé a vizet fürkészve. Nekem persze megállás nélkül járt a szám, vagy éppen pisilnem kellett, vagy a szúnyogokkal vívtam csatát, mindenesetre állandóan volt valami. A szája sokszor mosolyra húzódott, akkor is, ha épp nem akadt hal a horogra, hiszen minden pillanatban előálltam valamivel, csak hogy elüssem az időt. Akárhányszor ránéztem, végtelen türelmet és nyugodtságot láttam rajta. A hazavezető úton mindig elmondja, hogy neki ez a minden: a peca és én. Ezek után az embernek hogy is lenne szíve nemet mondani legközelebb? Azt hiszem, nekem is találnom kell egy elfoglaltságot, amit ekkora odaadással és kitartással tudok végezni. Hiszen elengedhetetlen, hogy az ember ezekben a zsúfolt hétköznapokban megállítsa az időt legalább egy-egy pillanat erejéig.
