Nem szeretem a pózereket. Azokat, akik értelmetlen, önmaguknak kárt okozó testi és egyéb modifikációkkal akarnak kitűnni, öncsúfítással és öncsonkítással igyekeznek magukra felhívni a figyelmet. Azoktól pedig, akik mások kárára, mások épségének veszélyeztetésével próbálnak kiemelkedni a szürke tömegből, kimondottan undorodom. Ilyenek a nyírott fejű, csirkenyakú kölykök, akik apjuk urbánus terepjárójában tépnek 120-as tempóval a sugárutakon, balrakanyarban vészfékezéssel betörnek az útkereszteződésbe a gyalogosok meg a szemközti irányból hömpölygő autósor közé. A nagyvárosi közlekedés mindig jó táptalaja az ilyen barmoknak, újabban már a két keréken pöffeszkedőket is táplálja: figyelj csak, laza vagyok, jobb vagyok nálad, zsebre tett kézzel tekerem a három átlagbérbe kerülő biciklimet! Cool! Azok, akik télen is bicikliznek, ritkán felejtik otthon a kesztyűt, de ha mégis, hát ott a zseb. Na de március végén, 20 fokban?! Megdöbbentő, hogy nem izgága sihederekről beszélünk, hanem 35–40 éves „úriemberekről", akik száguldás közben előszámlákról, végzésekről és négyzetméterekről ugatnak fennhangon mobiltelefonjukba.
Nagyvárosunk egyre undorítóbb mozzanatokat termel ki, ehhez nem fér kétség.
