A minap igen komoly hatással volt rám egy mondat. Így hangzott: „Az idő így is, úgy is eltelik.”
Nagy igazságot hordoz magában ez a pár szó, és erre talán akkor jön rá az ember, amikor egy szerette épp szembenéz a halállal. Akkor döbbenünk rá igazán, hogy nem adatott meg számunkra az örök földi lét.
Folyamatosan rohanunk valahova, otthon sem ülünk le egy percre megpihenni, hiszen mindig van valami tennivalónk. Egyfolytában azon gondolkodunk, hogy mégis hogyan tudnánk még több pénzt szerezni, hiszen kell erre meg arra. A munka már régóta nem nyolc óra hosszáig tart, valamikor láthatatlanul átváltott huszonnégy órás műszakba, és ha épp nem a munkahelyen robotolunk, akkor otthon vállalunk pluszkereseti lehetőséget, amellyel hátha elboldogulunk végre ebben a világban.
Ilyenkor kell megállni egy pillanatra és elgondolkodni azon, hogy mit szeretnénk látni az utunk végén: kérlelő gyermek arcát, aki azt szeretné, hogy kerékpározzunk vele, vagy boldog mosolyt, amit azért kapunk, mert rá fordítjuk a figyelmünket.
Az idő így is, úgy is eltelik. Rajtunk múlik, hogy hogyan.
