A régi disznóvágás emléke nemcsak képekben él, hanem – esetemben sokkal inkább – ízekben is. A képek már kicsit elmosódtak, a részletek már elvesztek, viszont minden illat és zamat megmaradt. Ma is pontosan tudom annak a sonkának, kolbásznak és májas hurkának az ízét, amit apám készített, és több mint 60 év távlatából is össze tudom vetni azokkal, melyekkel manapság találkozom. Mondhatom, hogy nagyon ritkán futok rá a régiekhez hasonlókra, és őszintén meglepődök, ha mégis találok. Nem vagyok elfogult, elismerem, ha más készítményei valóban felvehetik vele a versenyt.
Megesett, hogy találtam az ízlésemnek megfelelő sonkát, kolbászt és májast is, érdekes viszont, hogy minden termelő csak rövid ideig tartja meg a minőséget. Örökösen kutatva a télen találtam szemre tetszetős májast. Megkóstoltam, ízre is nagyon finom volt. Csak, mondta a termelő, tévedek, nem májas az, hanem svartli. Furcsán nézhettem rá, hisz jól tudom a kettő közötti különbséget, de folytatta a győzködést. Hiába, hisz svartlira nem is hasonlított, meg nekem az íz tetszett, nem a neve. Mire becsomagolta és fizettem volna, egy új vevőjelölt állt meg és mintha döntőbírónak rendelték volna oda, rámutatott és kérdezte: Mennyibe kerül a májas?
