Nemrégiben Dazai Oszamu, a XX. századi japán irodalom egyik legnagyobb hatású elbeszélőjének könyvét olvasgattam. Egyik novellájában, amely valamikor az 1920-as években játszódik, egy falusi japán tanuló, aki középiskolai felvételi előtt áll, Tokióból rendelt könyveket, hogy azokból készülhessen fel a vizsgáira. A könyvek annak rendje és módja szerint megérkeztek. Dazai nem részletezi, de a megrendelés akkor még nyilván levélben történt, és körülbelül egy hét elteltével meg is érkezhettek a könyvek.
Ez a kis mozzanat a novellában azért ragadta meg a figyelmemet, mert a szóban forgó Dazai kötetet, két másik könyvvel egyetemben, a világhálón rendeltem meg és nem kevesebb, mint egy hónapot és egy hetet vártam rá, hogy megérkezzen – nem Tokióból, hanem Belgrádból.
Maga a megrendelés könnyen ment, mindösszesen néhány kattintásomba került. Aztán teltek a napok, majd eltelt egy hét, a kézbesítés legvégső határideje. Végül felhívtam a kiadót. Megjegyzem, a telefonszámot sem volt egyszerű megtalálni. Egy kisebb világhálós kutakodás kellett hozzá, hogy valamilyen elérhetőséget találjak hozzájuk. A hívás után kiderült, hogy a szállítók keverték el a könyveimet, és azt az ígéretet kaptam, hogy hamarosan megkapom őket. Itt újabb napok teltek el, újabb hívás jött, végül a várva várt könyvek a megrendelés után egy hónap és egy hét elteltével érkeztek meg. Ekkor azonban már csak egy kérdés motoszkált bennem: létezik, hogy egy száz évvel korábban élt japán diák előbb megkapta könyveit, mint én itt, a XXI. század elején?
