Nemrégiben ránk zúdult a tavaszi hó, és a nagyváros utcái egy csapásra elnéptelenedtek. A gyalogosforgalom a szokásosnak az egytizedére csökkent, a hivatalok, orvosi rendelők és a kávézók az ügyfél- és vendégsereg töredékét fogadták. Az autózási kedv is megcsappant, egyfajta kényszernyugalom ült a városra. Kedd munkanap volt, mégis megengedhettük magunknak ezt a „lustaságot”. Értelemszerűen felvetődik a kérdés: Elképzelhető, hogy éppen ekkora mértékben feleslegesek vagyunk?
Egyes kimutatások szerint Japánban és a szuperfejlett társadalmakban már most a népesség egytizede valós munkájával eltartja a maradék 90 százalékot, akiknek fiktív feladatokat adnak, nyüzsgést szimulálnak számukra csak azért, hogy emberként fontosnak, közösségük kiiktathatatlan alkotórészének érezhessék magunkat. Holott túlnyomó többségünk teljességben nélkülözhető, eltartott here. Jogainkat hangosan követelő, tévhitben élő népség vagyunk, a köznyugalom érdekében kreált pozíciókon, és ha lehullik egy maréknyi hó, vagy éppen elegünk lesz abból, amivel már kitöltjük jelentéktelen munkaóráinkat, nyugodtan otthon maradhatunk. Akár a kulcsot is visszaadhatjuk... a szekér gurul tovább.
