Szeretem a könyveket. Amíg iskolába jártam, nem volt tőlem könyv biztonságban, mindenre lecsaptam, legyen az Shakespeare-dráma, Gárdonyi egyik történelmi regénye vagy a legújabb Harry Potter-könyv. A felnőtt élet, különösen a szülőség hatására persze alaposan lecsökkent az olvasásra fordítható időm mennyisége, de azért ma is örömmel tölt el, ha belevethetem magam egy izgalmas történetbe, még akkor is, ha erre sokszor már a telefonom képernyőjén kerül sor. Az igazi élményt persze mégiscsak az nyújtja, ha valódi papírkönyvet foghatok a kezemben. Ezzel még néhány évig óvatosan kell bánnom: a gyerekeim zsírkrétával meg filctollal egyaránt előszeretettel rajzolnak mindenféle papírfelületre, függetlenül attól, hogy az éppen nem a füzetük, hanem anya vagy apa új könyve.
Na, nem mintha sokak szemében én bármivel is jobb lennék ennél. Számomra ugyanis a könyv használati tárgy. Arra való, hogy olvassák, attól lesz értékes, hogy szeretik, forgatják, viszik ide-oda, beleszeretnek a lapjaiba. És hát ennek a könyvszerelemnek nyoma van: itt egy szamárfül, ott egy teafolt, amott egy maszatos ujjnyom, egy gyűrődés, egy szakadás. Ettől lesz a könyv élő-lélegző barátom, ettől lesz valóban az enyém, ettől válik többé néhány összefűzött papírlapnál.
Így hát nem óvom különösebben a könyveimet az élet viharaitól, és nem bánkódok, ha rácsöppen, elszakad, meggyűrődik, hiszen olvasni ezután is lehet őket. Mielőtt a felbőszült könyvmolyok boszorkánymáglyára vetnének, hadd hozzam fel mentségemül: mások könyvére én is éppen úgy vigyázok, mint a szemem fényére.
