Negyvenöt éve, a felsőhegyi Sanyi legényt a horvátországi Károlyvárosba (Karlovac) az utászokhoz szólította a behívóparancs. A hatvan bakából tíz volt magyar, köztük D. András tizedes. A magyar bakák Sanyit kivéve kicsit értettek szerbül. Amikor a kaszárnya udvarán gyülekező volt és önkénteseket kértek, Sanyi rendre jelentkezett, nehogy lemaradjon valamiről.
– Aki nem tud írni, olvasni, álljon ki!
Sanyi beállt az írástudatlanok közé. Jól ment a soruk, minden reggel órára mentek, tanulták a betűvetést, míg a többiek a februári, sáros, havas poligonon szenvedtek. Sanyi egy hónapon át ismerkedett a szerb betűkkel és a nyelvvel.
Március elején egy nap Sanyi kezébe került a Magyar Szó. Egynapos késéssel járt az újság Jugoszlávia minden kaszárnyájába. Sanyi megörült a Magyar Szónak, belefelejtkezett az otthoni hírek olvasásába. Egyszer csak valaki húzgálja a fülét, csodálkozva nézett fel az újságból, az írástudatlanok oktatója volt.
– Te meg mit csinálsz itt? – förmedt rá a kapitány.
– Hát, olvasom az újságot – válaszolta Sanyi higgadtan.
Ettől aztán begurult a tisztúr, kilökdöste a tanteremből.
A magyar tizedes vonta kérdőre Sanyit.
– Te meg mit műveltél!
– Olvastam a Magyar Szót, meglátott a kapitány és azóta üvölt rám.
– Tudod te, hogy mért jártál oda?
– Mert nem tudok szerbül.
– Nem, hanem, hanem mert nem tudsz írni, olvasni!
A Magyar Szón lebukott Sanyi közlegény egy hétig pucolhatta a vécét.
