A minap azt az érdekes feladatot kaptam, hogy a kávéról írjak pár sort. E szösszenet írása idején éppen a legrosszabb reggel, vagyis hétfő reggel van.
Arra várok, hogy felforrjon a víz, és végre szalonképes állapotban folytassam a munkát, ne pedig csak fél szemmel legyek képes nézni a monitort. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy baromira rászoktam a kávéra.
Nem azok a dolgok fogtak meg a fekete löttyben, mint ami a legtöbb embert a reklámokban. Nem igazán érdekel sem az aroma, sem pedig a testes kávéíz. Inkább azt várom, hogy valami életet leheljen belém, legyen hajnal vagy kora délelőtt.
Amire azonban büszke vagyok, az az, hogy a koffeinfüggőségemben még mindig sikerült ellenállnom az energiaitalok csábításának.
Nem kifejezettem a káros hatásaik miatt, egyszerűen csak nem bírom elviselni azt a túlcukrozott tutti-frutti ízt, amitől úgy érzi az ember, mintha megvett volna két zacskó cukrot a régmúltból, a nagymama szekrényéből.
