Szilveszter estéjén, míg a malacka kicsit hűlt, elmentünk egyet kerülni a városban. Ezúttal a Limáni park felé vettük az irányt, gondoltuk, átsétálunk rajta, majd a Duncsi mellett elgyalogolunk a péterváradi hídig meg vissza. Furcsa langyos-meleg szél fújt, sokan voltak az utcákon, a parkban főleg a petárdázó gyerkőcök futkostak… És akkor megjelent egy árny a sötétben. Mivel mi a kivilágított járdán mentünk, a fák sötétségében nem sok látszott, de egy jól megtermett alak rajzolódott ki, aki úgy húsz méterre haladt velünk párhuzamosan. Aztán egyre közelebb jött, és ekkor már hallani lehetett, hogy beszél valamit. Olyan volt, mintha önmagával veszekedett volna, de közben ránk-ránk pillantott. Ekkor már a gyerkőcök és a feleségem is észrevette. Megvillant a hátán egy fegyverszerű dolog, olyan volt, mint egy kissé átalakított kalasnyikov, a derekán pedig nagy övtáska lógott. Emlékeztetett a háborús időkre, amikor szedett-vedett, rongyos önkéntesek járták Újvidék utcáit. A láthatóan zavarodott alak egyre közelebb jött, morgott, magyarázott, hadonászott. Szóltam, hogy forduljunk vissza azonnal, és tempósan menjünk vissza a kivilágított utcára, mert ezzel nem szórakozunk. Amikor visszafordultunk, a szerencsétlen alak is ezt tette, eltávolodott tőlünk, majd eltűnt a fák árnyékában.
Tettünk egy kis kerülőt, aztán folytattuk a sétánkat, közben a gyerkőcök különféle, akciófilmekbe való jeleneteket vázoltak fel, hogyan bántunk volna el a park fantomjával. Fő az optimizmus…
