Ezen íráshoz szükséges egy bevezető. Bevezető Radakhoz – ezáltal jobban megértjük Dušan Radakot.
Jelen volt és koncentrált. Ám olykor ez merőben másmilyennek tűnt.
Radak ugyanis nem engedte el a témát, amíg azt nem abszolválta. Amikor néhányan például a futballról beszélgettünk, majd témát váltottunk, nem volt meglepetés, hogy Radak egy óra múlva a beszélgetésbe a futballhoz kapcsolódva tért vissza. Amíg a témát, ismétlem, le nem zárta, nem engedte el.
Később majd mesélek olyan témáról, amelyhez közel fél évszázad múlva tért vissza! Másmilyen volt. Egyszerűen más volt. Ám másképpen volt másmilyen – színlelés, tettetés, pozőrség nélkül… Most is magam előtt látom a jelenetet az egyetemi diákotthon szobájából, amint Radak átad egy öngyújtót a fiatal, reményteljes (és férfias figyelmességhez szokott) balerinának, aki Radaktól kért tüzet a cigarettájához…
„Miért is gyújtanám meg én a cigarettáját?”
Elérkezünk majd ahhoz a mondathoz is, amely bizonyos eseménynek a következtetéseként hangzott el tőle. Az inflációt, az elsőt, 1989-ben, elintézte egyetlen húzással. Amikor meglátta a csizmák árát, csak megállapította finoman, bánáti módon: „Majd egyenként megvesszük!”
Először a nevét hallottam, Dušan Radak, csak azután ismerkedtünk meg. A gimnázium hirdetőtábláján volt egy plakát, rajta fiatal költők névsora. (Radak azon ritka költők egyike, akire a „fiatal” jelző élethosszig érvényes lehetett.)
Kikindán ismerkedtünk meg a középiskolai irodalmi pályázaton (költészetről van szó…), és Radak nyerte az első díjat. Én a másodikat vagy harmadikat, már nem emlékszem. A díjazottak nevezetes könyveket kaptak. Radak mint győztes, Marx tetemes Tőkéjét, jómagam pedig (a legkedvesebb könyveim egyikét) a kétkötetes London regényét. Itt hiányolom azt a mondatot, amelyet Radak mondhatott.
Barátságunk az egyetemi tanulmányok alatt kezdődött. Barátkoztunk – ezt most látom –, kampányszerűen. Voltak napok, amikor elválaszthatatlanok voltunk, és voltak évek, amikor nem találkoztunk. Szerettem Radak kommentárjait; a mondatot, amit később mondott, mintegy összegzésként… (Mellesleg először Radaknál láttam Újvidéken garzonlakást, majd Kikindán először olyan házat, amelyben minden szobának – kivéve a két szélsőt – három ajtaja volt. És mellesleg abban a garzonban nézett egymásra a szoba két sarkából Radak és az én fiam, Bojan, amikor a kétéves gyereket Radak őrzésére bíztam. Radak egyébként a fivérét, Bojant így nevezte: Ember. Az Ember által kapta nevét a fiam – ugyanis az Ember épp akkor hívta őt telefonon, amikor a gyereknek választottunk nevet.)
Egy évvel volt nálam idősebb és előttem vonult be a seregbe. Természetesen tudni akartam, mit jelent katonának lenni, és mi a teendő. A válasz zavarba ejtő volt: egyetlenegy mondat, de ezt is magamba zártam. (Majd gejzírként tört elő, amikor ezt a legkevésbé reméltem.) „Amikor a csizmát megkapod, ne kérj helyette másikat…” – ilyesmi. Miközben átvettem az egyenruha-felszerelést, eszembe se jutott Radak tanácsa, mert húszasával zsúfoltak be minket egy terembe… Anyaszült meztelenre vetkőztettek. Az, hogy ott álltunk csupaszon, és kiadták az egyenruhát, tarthatott fél, vagy talán két óra hosszáig is. Csak ezután tudatosult bennem a megalázottság mértéke. Az első naptól kezdve az volt fontos, hogy megalázzanak minket. Szóval, visszatérve Radakhoz, egyszer őrjáratba készülvén, szerettem volna jobb csizmát, így elmentem kicserélni. Álltam a sor végén, és néztem, hogyan vételezhető a „jobb” csizma. (Te kapod az enyémet, én a tiédet.) Akkor értettem meg Radak tanácsának lényegét. A régi csizmában hagytam el a helyiséget.
Radak katonaságáról, ha már a seregről beszélünk, közvetetten tudok mesélni. Igalón nyaraltunk. Sehogy se tudtam összeszedni a csapatot egy sétaútra Njivicéig. (Pedig többen is voltunk azon a nyaraláson.). Azért csak elindultunk, Radak, az akkor tízéves fiam és jómagam…. Az út felénél Radak megfordult és visszament. Később fedte fel nekem a visszafordulás okát: eszébe jutott a sereg. És egy menetelés Trebinjébe. Ezt nem óhajtotta megismételni.
Még mindig Igalo. Elfelejtettem, mit mondott, amikor egy egész délelőttöt elvesztegettünk egy idős asszony táskájának cipelésével. Véletlenül tudtam, melyik az a bizonyos utca, amelyet az asszony keresett, csak épp azt nem, az utca mennyire hosszú. A táska két embernek is elegendő volt. Dušan Radak kommentárja, mindezek után, emlékezetes maradt – de annyi év telt el, így elfelejtettem.
Sikerült viszont el is tévednünk ugyanitt, Igalóban. Az egész úgy végződött, hogy valamelyik hegyi faluban megkérdeztük, merre van a tenger. És a koma útmutatása alapján mentünk: „A komám azt mondta, hogy ebbe az irányba kell menni” – mondta Radak. Ma is el tudok tévedni!
Érettségi találkozóra mentem. Már nem tudom, hány éves találkozó volt akkor esedékes. Az ünnepségre tartva összefutottam Radakkal. A Szerb Matica antikváriumában kötöttünk ki. Nem tudom, pontosan hogyan is történt, de nem vettem észre az embert a könyvespolc túloldán. Leemeltem egy súlyosabb könyvet, és a polc megingott. Forgott velem a világ. Sajnálkoztam Radaknak. Ő megnyugtatott: „Ez történik velem mindig.” Az ünnepséget lekéstem. Radakot nem tudtam otthagyni.
Kevés embert szerettem ennyire.
Radak érettségi találkozója azonban jóval érdekesebb, és különben is azt ígértem, hogy megemlítem a témát, amelyhez csaknem fél évszázad múltán tért vissza.
Az érettségi ünnepség 2024-ben volt, Kikindán. Napirendre „tűzte” a mintegy ötven évvel ezelőtti eseményt. (Ez volt Dušan Radak.) Ennyi ideig nem állt szóba egy osztálytársnővel. A lány ugyanis meggyanúsította és elítélte olyasmi miatt, amit Radak el se követett! Ezután többet nem is köszönt a lánynak. Radak az osztálytársai előtt, az ünnepségen elmesélte az említett történetet, amikor jelentkezett az egyik osztálytárs, és bevallotta, hogy bizony ő volt ama galádságnak az elkövetője. Radak kibékült az osztálytársnővel. Végre. Az illetőtől tudom, hogy osztálytársként barátkoztak, ám amúgy egyetlenegy szót sem váltottak. És ezt észre se vette senki. (Ez is Dušan Radakra vall.) A történethez tartozik Radak utólagos kommentárja. Radak felesége rögtön átlátta a problémát: „Biztosan szerelmes volt beléd”. „Lehetséges” – így Radak. „De ezt másképpen is mondhatta volna, és nem meggyanúsítani engem, mint tolvajt”.
Van azért vidámabb epizód egy korábbi érettségi találkozóról. Radak találkozott az irodalomtanárnővel, aki már enyhén demens volt. Ő is eljött a találkozóra, egy fiatalabb rokona kíséretében. Betért egy üzletbe, hogy valamit vegyen a diákoknak… Radak megkérdezte tőle, emlékszik-e rá. „Igen, te vagy Milorad Crnjanin”. „Nem az vagyok” – válaszol Radak. „Á, tudom. Miloš Crnjanski”. „Nem vagyok Crnjanski sem, de amint az osztályteremben leszünk, eszébe jut már”.
Így is történt. A teremben rámutatott Radakra: „Hamlet!” Harmadszorra felismerte őt a tanárnő. Radak ugyanis még elsős diákként egy („lényegi”) vitába keveredett a tanárnővel Hamletről!
Radak a padtársának írta meg az írásbeli dolgozatot. Aki hármast kapott rá. A padtárs rendkívül elégedett volt: korábban ugyanis egyese volt, és álma volt a hármas! Radak vitába kezdett a tanárnővel az osztályzat miatt. A barátja megállította. Radak energikusan szólt rá: „Tudatában vagy-e annak, hogy nem téged osztályozott le, hanem engem?”
Na de elég az iskolából. Lássuk az autóvezetést. Sajkáslakból a vasárnapi ebédről hazatérve, Vilovónál elszakadt a kocsiban a ventilátor szíja, és nem lehetett továbbmenni. Volt egy iskolatársnőm Vilovóban. Az ő férje segített. Szakemberért indult, és megkezdődött az ebéd utáni vigasság. Sietség nélkül. Fél Vilovo odacsődült. A javítás egyre csak tartott. (Volt nálam tartalék szíj.) Ám Radak az egészből az osztálytársnő „imidzsét” kommentálta: „Hát ez olyan, mint egy asszony”. (Akkortájt épp hogy átléptük a harminc évünket; az osztálytársnő kendőt kötött a fejére. Kész asszony, ahogy mondanák Sajkáslakban.)
Még különösebb Radak kommentárja, amikor Rakovicába mentünk az autót átvenni, két év és három hónapnyi várakozás után… Az ügylet után, az infláció évében, még ráfizetés is esedékes volt (kitölteni 40 csekket), üzemanyagot találni, végül megtalálni az utat Újvidék felé… Radak az egészből egyedül a pókhálót látta a plafonon.
Egy alkalommal Radak autójával mentünk Szerémségbe. A főhős ezúttal egy barátunk (vagy barátnőnk, már nem tudom) nagyanyja, akit meglátogattunk. Előjön a nagymama valami pincéből, és rögtön megjegyzést tesz Radak rendszámára (KI 55-56). „Milyen szép rendszám, nem mint a tiétek” – korholta a családtagjait. (Ők elsőként kaptak hatjegyű számból álló rendszámot.)
A nagyanyó mondata ellen Radak sem emelt kifogást.
Rettegtem a posta hanyagságától. Féltem, hogy küldeményeink elvesznek. (Mindenki másképpen bolond, tartja a mondás.) Olykor ajánlott küldeményként adtam fel, írást a belgrádi folyóiratok számára; de méginkább személyesen vittem el Belgrádba. (Akkoriban még tudtam, hol van az autóbusz- és a vasútállomás Belgrádban.) „Gyakran jött velem ilyenkor társaságként Dušan Radak”. Ezt a mondatot a Stari lisac (Vén róka) című könyvemből írtam ide – ezért az idézőjel. A nap végén, Belgrádból hazatérvén, Radak megállapította, hogy mindvégig engem követett, és nem gondolkozott azon, hová megy. (Ezt később, láthatták, Igalón is megismételtük, de jóval kevesebb sikerrel: eltűnt előlünk a tenger.)
Írtam Radak első kötetéről (Šljunak; Kavics); beszéltem arról a könyvről (még egyetemistaként) az Újvidéki Egyetem bölcsészkarán; nyilvánosan ajánlottam kéziratait (Gojko Tešić irodalmi lapjába, a Književna rečbe); írtam pozitív recenziót a Szerb Maticának a Samsa című kötetéről („ha ez a rettegett Nenin pozitív kritikát írt, akkor ezt meg kell jelentetni” – kiáltott fel Raša Popov); írtam a kölni rádiónak Kafkáról és Radakról… Írtam külön szöveget is a Samsa című kötetéről, továbbá az Upadice o Dušanu Radaku (Beszólások Dušan Radakról) egy könyvem előszava (Bik koji leži šest stopa ispod zemlje).
Egyedül nekrológot nem írtam Radakról. Ám ha valaki úgy gondolná, hogy a nevemben nekrológot ír Dušan Radakról – szétszórva megtalálja a Stari lisac című könyvemben. Ez a könyv Milorad Pavićról szól, ugyanakkor egy nemzedéknek az irodalomba való bevonulásáról is. A könyv pozitív főhőse pedig valójában Dušan Radak. Pavić csupán a könyv első fele… Nemzedékünk bevonulása az irodalomba fájdalmas volt: megalakítottuk a Vajdasági Fiatal Írók Szövetségét. (Hányszor is tartottunk gyűlést, ennyi idő alatt bizony lefordíthattuk volna eszperantóra a Tőkét.) Közös vállalkozásként egyetlen szöveg maradt utánunk: A PÁRBESZÉDÉRT (ZA DIJALOG). Mindannyian valamit beleadtunk, sugalltunk, leírtunk, felvázoltunk, mégis A PÁRBESZÉDÉRT című textus, mint egész, leginkább Dušan Radak műve. És ezt örökítsük meg.
Nem tudom, létezik-e a túlvilág („Dolgok, melyek elmúltak, hol vannak?”) és nem tudom, vannak-e a túlvilágon földrészek. De ha léteznek földrészek, bizonyára az irodalom szerint határozhatók meg („Meglátjuk majd ha mi is odaérünk / Amikor egyszer hozzájuk elérünk”).
És a Bánát elnevezésű földrészen – vár minket Dušan Radak.
Vujicsics Marietta fordítása
Nyitókép: Dušan Radak (Fotó: dkv.org.rs)
