A napi két, egyenként jó 3 kilométeres séta azon szokásaim egyike, amelyekről csak komoly ítéletidő esetén vagyok hajlandó lemondani. Mivel a szentestén kellemes, az évszakhoz képest meleg volt, jó kedvben, gombolatlan kabáttal, csaknem fütyörészve vágtam neki a járda aszfaltjának.
A sugárútra érve, utam negyedénél, el kell haladnom egy újságos bódé előtt. Ott a napilapok között a leghátsó sorban, a többitől erősen eltakarva teszik ki a Magyar Szót, a fejlécből azért általában jól létszik a Ma kezdet. Mivel az ünnepi számokat általában ott szoktam megvenni, mert a járvány miatt egyre ritkábban járok be a szerkesztőségbe, most is megálltam, kihúztam a néhány többi mögül a lapot, és egy 50-es kíséretében nyújtottam oda az eladónak. Látásból ismerem, elég régen ott dolgozik már, középkorú, a nevét is tudom, és ha éppen ő van ott, akkor izvolte és hvala a beszélgetésünk tartalma.
Most is leellenőrizte a lap árát, átvette a pénzt, tekintete a megszokott közömbösből egy valamivel lágyabbra váltott, és nagy meglepetésemre nem a kurta hvala-val búcsúzott, hanem egy egész mondattal: Gospodine, srećan vam Božić!
A valláshoz nem kötnek erős szálak, úgy van, ahogyan van, nem vagyunk egyformák, viszont a váratlanul jött jókívánság levett a lábamról.
