A napokban mezőgazdasági mellékletünk vezércikke a szerbiai állattenyésztés végnapjait taglalta, s mindjárt eszembe is jutott a szilveszteri malac története. Történt ugyanis, hogy szabadkai ismerősöm arra panaszkodott, az ország egyik legnagyobb üzletláncában vásárolt malacka vagy hat deci vizet eresztett. Zentán én is végigjártam az üzleteket, s csodálkoztam, hogy az ország talán legnagyobb húsfeldolgozó vállalatának a boltjában sokkal olcsóbb volt a röfi, mint máshol. Szerencsémre, a zentai üzletláncolat fő technológusa jó ismerősöm, s amikor rákérdeztem a dologra, elmosolyodott: kiderült ugyanis, hogy sok helyütt – ki tudja mióta – fagyasztott malacokat és bárányokat árultak. Elmondta, náluk innen és innen való a malac, s bár 100 dinárral drágább, mint a jéggé dermedt és ki tudja hányszor felengedett jószág, ők naponta vágnak, a megrendeléstől függően. A turpisságra nyilván rájöttek az emberek, mert elmondása szerint, olyan sok megrendelésük lett, hogy akár 100-200 malaccal többet is eladhattak volna.
Az is eszembe jutott, hogy amikor Rotterdamban szilvesztereztem, egy szál malacot nem találtam sem a henteseknél, sem az önkiszolgálókban. Az ott élő ismerőseim aztán elmondták, közvetlenül a tenyésztőtől lehet csak venni, ki kell hozzá menni a farmra. Ott aztán végül egy horvát jóvoltából nem maradtam sütni való nélkül, tehát nyilván nem csak nálunk van gond a vágóálattal, Nyugaton a multik már réges-régen bedarálták ezt az ágazatot is.
Remélem azonban, hogy azért itt mégsem lesz olyan súlyos a helyzet, addig pedig igaz az a mondás, hogy olcsó húsnak híg a leve.
