Fülére tapadt telefonnal érkezik a kávézóba. Biccent egyet a fejével köszönés gyanánt, s egy szemmozdulattal jelzi, elnézést kér a késésért, s amiért éppen telefonál. Leül szemben, rendel egy kávét, és még mindig zajlik a beszélgetés az éterben. Várok, közben én is végigsimítom a telefonomat, nyomkodok ide-oda, jött-e valami üzenet a Messengeren vagy a Viberon, elmenekülhetek-e pár percre a virtuális térbe, amíg tart ez az abszurd helyzet.
Közben megérkezik a kávé, a telefonbeszélgetést pedig még mindig nem lehet megszakítani.
Olykor megtörténik, hogy le kell bonyolítanunk egy-egy fontosabb hívást, vagy válaszolnunk kell egy üzenetre, de úgy érzem, ez a folyamat most túllépi a telefonos etikett határait, s az is, amikor végre megszakítja a vonalat, pár perc sem múlik el, máris a kijelzőn felvillanó Viber-üzenetet olvassa.
Ma már többnyire senkit sem kell telefonon felhívni, ha a napi több üzenetváltás, helyzetjelentés mellett kávézni van kedvünk. Még írni sem szükséges, hiszen elég, ha elküldünk egy emotikont vagy egy gif-et, amiben egy vigyorgó kávéscsésze ugrál, és mellékeljük az időpontot meg a helyszínt. Csupán a személyes jelenlétet egyre nehezebb megvalósítani.
