A minap én mentem a keresztfiamért az oviba. Ami azért is nagy szó, mert nemrég kezdett oviba járni, és persze azért is, mert nekem még nincs gyerekem, így ezek az élmények számomra is újdonságokat tartogatnak. Egy életre szóló szövetség a miénk. Bevallom, egy kicsit izgatott voltam. Gondosan ügyeltem rá, hogy aznap idejében végezzek a munkámmal, és pontosan érkezzem, hogy mikor a szobacipőt utcai cipőre cseréli, meglepetésként álljak majd előtte. Nem szép dolog, de szövetkeztem a szülőkkel, ne szóljanak neki, hogy aznap nem ők várják. Minden képzeletemet felülmúlta a szélviharként karjaimba csapódó, fülig érő mosolyú nagyfiú. Istenem, de megnőtt ez a gyerek! Percekig öleltük egymást, szorosan, mint akik két hete találkoztak legutóbb. Ha tehettem volna, még az időt is megállítom. Mit sem sejtett arról, hogy én viszem haza, mégis az összes elkészült kreatív dolgot nekem készítette aznap. Megkérdeztem hát tőle, hogy lehetséges ez. Azt felelte:
– Tudod, keresztanyu, már majdnem elfelejtettem, mennyire szeretlek téged, de most már újra érzem, hogy nagyon!
Éreztem, ahogy a lelkem telítődik melegséggel, szeretettel, és még most is belemosolyog az ehhez hasonló közös pillanatainkba.
Ilyenfajta feltöltődést kívánok mindenkinek!
