Ramon Llull hőse, a szeretet bolondja kezdetben csak a szerelem bolondja volt: a földi szerelemé, már amennyire világinak lehet nevezni ezt a mindennapiságból kiszakító tapasztalatot. Tegyük fel, s nyilván ez az igazság, hogy nem csupán volt, de akart is szerelmes lenni, ha pedig így volt, akkor önkéntelenül is agyonütötte az egyik érzelmi megnyilatkozásával a másikat: a faragatlannal a nemest, az önzővel az önzetlent. Ennek kellett történnie abban a miliőben, amelyben élt – a királyi udvar álszent közegében –, ahol akkoriban divat volt a szerelem.
Céltévesztő próbálkozás mindkettő. Nem lehet akarva szerelmesnek lenni, mint ahogy szerelembe nem esni sem lehet, ha az Erósz bűvereje káprázatos látványként a szemén át és – édes hangként – a fülén át a lelkébe költözik a férfiembernek. Ha a szerelem nem jön, ki kényszerítheti megjelenésre, ám ha jön, ki állhat neki ellent?
Az utóbbit élte meg hősünk is egy szép napon, de nem úgy, ahogy addig. Maga a Szeretet – akit minden létező birtokosának ismernek és Egynek mondanak – érintette meg a szívét, és ő nem állhatott ellent. Megfeledkezett minden korábbi és minden jelenlegi szerelméről, a jövőbeliek pedig úgy tűntek el lelke láthatáráról, mintha az éj leple alatt sohasem férkőztek volna be álomképek gyanánt a szívébe, hogy onnan vágyként kivirágozva lehetőséggé, majd pedig gyümölcsöt hozva megérinthető valósággá válhassanak.
Így jár az, akinek egyetlene lesz az Egy.
