Egy táncházban készült felvételt néztünk, amelyen tizenéves lányok és fiúk vajdaszentiványit táncoltak és hasonló korú népzenészek húzták a talp alá valót. Élő adás volt ez a saját néptáncos csoportjukban. A barátnőim nyolcadikos lányai is ott pörögtek és az oktatóik is ott voltak, akik jó példával szolgáltak arra, hogy a tánc nem a színpadi produkciókért született. Azt mutatta a fölvétel, hogy a néptánc része az életünknek, élvezzük, éljük, amit örökül kaptunk. Csak néztük őket, hallgattuk a muzsikát, az éneküket és megállapítottuk, hogy ennél jobb dolog nem is történhetne a gyerekeikkel és ennél jobb helyen nem is lehetnének. Sok fiatal azt sem tudja, mit kezdjen magával, hol ismerkedjen, hol szórakozzon, kivel barátkozzon, egyáltalán milyen irányba induljon el. Szerencsésnek mondhatja magát az, aki a vajdasági magyar néptáncos-, népzenész-berkekbe kerül, hiszen olyan ajtók nyílnak meg előtte, melyek egy összetartó, éltető, megtartó közösségbe viszik. Nem lesz kérdés számára, hogy mikor ünnepeljük Szent Istvánt, miről szólt az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, ki volt Petőfi, mit jelent a lucázás, a farsang, hogyan éltek, hogyan vigadtak, hogyan búslakodtak elődeink.
