A jelenünkben mindenfelőlről ránk zúduló ingerözön egyetlen meghatározó létszemléleti alapállásra sarkall, sőt, kizárólag ezt engedélyezi kibontakoztatni az elmerülő egyén számára, ez pedig a cselekvő, aktív hozzáállás. Ebben azonban kódolva ott rejlik az elégedetlenség, boldogtalanság kényszere, hiszen sosem tudunk valamit tökéletesen úgy formálni, alakítani, ahogyan szeretnénk; sosem lesz minden tökéletes. Ezért borzalmasan kártékony „mantra” (a szó eredeti jelentését nem megbecstelenítve) a „valósítsd meg önmagad”. A személy ugyanis egy összetett, organikus közegben kap helyet, amelyben gyakorlatilag végtelen másik tényező van jelen, így – rövidre fogva az eszmefuttatást – képtelenség a számtalan elem egyikéhez igazítani a valóságot, vagy ha ez ideiglenesen meg is történik, a lét visszaugró rugóként vág vissza – bizonyos kultúrákban ezt a jelenséget nevezik karmának.
Ezzel szemben a szemlélődő, passzív hozzáállás elfogadja azt, ami van, jónak, vagy még inkább: adottnak. Nem ítélkezik, nem hőzöng, nem csörtet, nem elégedetlenkedik a be nem teljesült vágyak miatt, ezért sokkal közelebb állhat a boldogsághoz; ő – sokakkal ellentétben – ismeri az elég fogalmát.
Nyilvánvaló, hogy az ember csak egészen ritka esetekben valósíthatja meg maradéktalanul ez utóbbi hozzáállást, és ez így van rendjén. Azonban az erre való törekvés, a szemlélet ismerete és elismerése sok gordiuszi csomót oldana ki, kard nélkül.
