Tavaly óta megszaporodtak a lurkók a szomszédságban, a környező épületekbe többgyerekes családok költöztek. Kora reggel óta megy a zsivaj, rúgják a labdát, zavarócskáznak, játszanak. Amikor lehűlt a levegő, esett az eső, más szórakozást találtak maguknak: apró, színes hajgumikból karpereceket szőttek, és ezeket próbálták eladni a járókelőknek. Szaladtak az emberek után, és kínálgatták a portékájukat.
Néhány nappal ezelőtt engem szemeltek ki. Tájékoztattak, hogy darabja 50 dinárba kerül, a nyaklánc 100, de ideadják akár 70-ért is, és van egy eladó üveggolyójuk is. Megvettem 100 dinárért, ők pedig azonnal elfutottak a sarki boltba.
Miközben a tenyeremben tartottam a kék golyóbist, arra gondoltam, mit is kezdek én egy klikkerrel. Amikor visszafelé tartottak, elébük siettem, és odanyújtottam a kislánynak. Rémült szemekkel nézett rám: „És a pénz…?” Rámosolyogtam: „Nem kell, tartsd meg! Adjátok el még egyszer!”
Leírhatatlan öröm és boldogság ült ki az arcára.
