Itt a február, javában tart(ana) a farsang. Sajnos, most nem az ilyenkor megszokott álarcos felvonulásokról, bálokról, mulatságokról érkeznek a hírek, pedig jobb időkben, hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig, vidám, téltemető vigadozás ideje volt ez az időszak. Bő két hét áll(na) még a rendelkezésre minderre, amit a járvány most meghiúsít. Viszont elgondolkodhatunk a farsang és a pandémia közös kellékén: a maszk, az álarc viseletén.
A farsangi felvonulásokon, maszkabálokon gondosan elkészített álarcok mögé bújunk, és örülünk annak, hogy egy időre levethetjük mindennapi ruhánkat, szabadon kimutathatjuk érzéseinket. Az álarc, a maskara eltakar: ha igazán jól sikerült, mások nem tudják, kit is rejt valójában.Vajon csak ekkor visel álarcot, vagy csak most mutatja az igazi arcát? És ki van mögötte?
Érdekes kérdések ezek. Érdemes elgondolkodni rajtuk ilyenkor, farsang idején, amikor most kivételesen nem hangos mulatságoktól zajos a világ, nem színes forgatagban örülünk, nincs tánc, téltemető móka, önfeledt kacagás, de szinte a teljes arcot elfedő maszkot hord mindenki.
Nincs ok a vigadozásra, a farsangi szokások nagy része elmarad, de, ha mást nem, vegyük elő a nagymama receptjét, süssünk szalagos fánkot, képviselőfánkot vagy csörögét!
A népszerű újságíró, Magyar Elek így írt a pehelykönnyű, omlós puffancs finomságról az eredetileg 1932-ben megjelent szakácskönyvében: „A farsangi fánk legyen könnyű, miként a hab, és omlós, hogy szinte elolvadjon az ember szájában. A színe pedig legyen aranysárga. A derekán szabályos körben fehér cingulus vonuljon, amelyet köznyelven ranftlinak is neveznek. És forrón tálalják elénk farsang idején.”
