Lassan már én is az ötvenesek táborát erősítem, és bizony mind gyakrabban érzem az évek múlását, ami főleg a látásom romlásában és a feledékenységben mutatkozik meg. Csinálok valamit a konyhában, átmegyek a szobába, ott is belekezdek valamibe, és csak akkor tudatosul bennem, hogy félbehagytam a tevékenységemet, ha ismét beszaladok oda valamiért. Azt ne is említsem, hányszor mentem már vissza leellenőrizni, hogy bezártam-e a bejárati ajtót, kikapcsoltam-e a főzőlapot, becsuktam-e az ablakot…
De az is lehet, hogy ez nem is annyira a feledékenység, mint inkább a szórakozottság számlájára írható… Ezzel nem vagyok egyedül.
Tegnap mesélte a szomszédasszony, hogyan járt a napokban. Becsomagolta az ebédet a lányáéknak, és elindult az unokákért az óvodába. Elvette a kocsikulcsot, a lakáskulcsot, a csomagot, és felkapta a szemetes zacskót is. Amikor a szeméttárolóhoz ért, és bedobta a zacskót, belehasított a felismerés, hogy nincs meg a lakáskulcs! Felhívta a lányát, aki megadta a köztisztasági vállalat telefonszámát. Felhívta őket, mire azok azt mondták, ilyesmiért nem jönnek ki, majd ha a szemét felkerül a futószalagra, és ott esetleg megtalálják, akkor szólnak. Nem volt más választása, átment a szemközti cigánytelepre, és megkért egy fiút, aki egyébként is le szokott mászni a szeméttárolóba, keresse meg a kulcsot – természetesen nem ingyen. A fiú lement, de nem talált semmit. Közben épp arra jártak az utcaseprők, azokat is megkérte, azok is lenéztek, de ők sem látták a fránya kulcsot. Időközben a lánya is megérkezett taxival, odaadta neki az ebédet, és kétségbeesésében felment az emeletre, hogy elkérje az édesanyámtól a tartalék kulcsukat.
Amikor kilépett a liftből, volt mit látnia: a kulcs ott volt a zárban! Szerencsére, senki sem járt arra, mert amíg ő a kulcskereséssel volt elfoglalva, sokkal nagyobb kára származhatott volna belőle, ha közben kipakolják a lakást…
