A koronavírus által két országban ragadt famíliánk egynapos egyesítése érdekében ebédre invitáltuk a gyerekeket egy (hajdanán) előkelő étterembe. Nekünk is, nekik is volt mit autóznunk a közös célig, de külön motivációnak számított, hogy az étterem aznapi kínálata pacal volt, amit hatunkból hárman igencsak kedvelünk.
Beléptünk, maszk, kézmosás, ahogy illik, a teremben a pultos lány és a felszolgáló kesztyűben, maszkban, a levegőben enyhe dohányfüst terjengett, ez volt az első intő jel. Helyet foglaltunk, a társaság legfiatalabb és legéhesebb tagjának rendeltünk egy ragulevest, egy literes palack ásványvizet, egy tonikot, meg egy palack buborékmentes vizet. A leves megérkezett, a vizek is hamarosan. A pincér távozását követően a nejem megkérdezte, hogy hol a tonik.
– Majd ott lesz a számlán, válaszoltam. Ez volt a második intő jel.
Aztán meg kiderült, hogy a pacal elfogyott. Az étterem 11 órakor nyit, de 12,30-kor már egy merőkanálnyi se volt a nap kiemelt ajánlatának számító eledelből. Ez volt a harmadik intés, amikor föl kellett volna állni, és otthagyni a patinás éttermet. Mégis rendeltünk Karađorđe-tekercset, én meg a létesítmény honlapján agyondicsért üszőpörköltet. Bár ne tettem volna! A pörkölt ugyan finom lett volna, de valamivel túlzottan besavanyították, csupán annak örülhettem, hogy nem kértem mellé túrós csuszát. A társaság egyik tagja a hústekercset égett fahasábhoz hasonlította, az adag felét mindenki a tányérján hagyta. Ráadásul 40 perc kellett az ebéd elkészítéséhez, amiből a leves és a pörkölt már előre meg volt főzve.
Így múlik el a világ dicsősége!
