Illusztráció (Pexels)
Egyszer lenn a kerék, egyszer fönt – mondhatnánk, arra gondolván, hogy a magyar és a szerb (avagy a jugoszláv) foci is megélt már szebb napokat. Az előbbi világraszóló sikereket is aratott, de inkább már csak emberemlékezet előtt. Így váltam én réges-régen közömbössé a milliárdokat (dollárban vagy euróban számolva) megmozgató sportág iránt. Ám ha a föltámadásnak biztató jelei mutatkoznak, legalább a számítógép előtt ülve belehallgatok egy-egy mérkőzésbe. Épp a mieink támadnak: Blažić ügyesen passzol Kovačevićnek, majd Somalia elé kerül a labda, cselez is egy nagyot, Isael pedig elnyargal, sajnos szerelik. Most az ellenfél támad: szerencsétlen kezezés, a tizenegyest Cigankov bevágja az alsó sarokba.
A középkezdés után Haratin megszerzi a labdát, Zubkovnak adja, majd Nguen kapura tör vele, de az ígéretes támadás elhal az ellenfél védelmén, s ismét ők jönnek, minek a végén De Pena 2:0-ra csúnyítja (a mi szempontunkból) az eredményt.
A magyar fiúk becsületére legyen mondva: nem adják föl egykönnyen, aminek a jutalma, hogy Nguen az 59. percben bevarrta a szépítő, Boli pedig a 90.-ben az egyenlítő gólt.
Az eredmény bizonyítja: fölfelé ível a magyar futball, a Fradi kiharcolta a döntetlent az ukránok ellen. Hát nem olyan ez a foci, mint a magyar narancs? Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk.
