Illusztráció (Pixabay)
Szabadka ősszel a legszebb. Járom az utcákat és próbálom lelkemben elraktározni ezt a sok gyönyörűséget. A fák, mintha még egyszer, utoljára meg kívánnák mutatni minden szépségüket: apró leveleik mindegyike külön-külön is egy kis csoda. Zöld, sárga, óarany, piros, vérvörös, bíbor és ki tudja még hányféle színűek.
Ez annyira szép, hogy semmiképpen sem az elmúlás érzését keltik bennem, noha már vastagon állnak a járdákon, a füves területeken az élettelen kis levéltestek. De még ott is megőrzik színüket egy ideig. Alvásra készül a természet, ez az élet rendje. Ez a színkavalkád egy nagy, jó hangulatú és előkelő bálra emlékeztet.
A ködös reggelek is fenségesek: a sokszínű, szépségüket még néhány napig őrizgető levelek dacolnak a szürkeséggel, átütnek rajta, megszólítanak.
Most éppen esik az eső. Lassan és hosszan tartóan. Nézem a fügefa leveleit. Mint esőcsatornákon, lassan, kis patakokban folyik le a víz a hatalmas levelekről. A legtöbb még zöld, de van már sárguló is közöttük, a fa alja pedig terítve a lehullottakkal. Nincs ebben a látványban semmilyen beletörődés, hogy el kell veszíteni a tavasztól nevelgetett ékességet. A fügefa méltóságteljesen magasodik az ég felé és várja sorsa beteljesülését.
Az emberi életet is így kellene élni.
