Családi ebéd (Illusztráció/Pexels)
Emlékszem, a járványhelyzet előtt gyakran összeröffent a család egy kisebb ünneplésre, egy ebéd erejéig. Születésnap, névnap, évforduló, diplomázás, keresztelés, az asztalt körülülték a rokonok, közelebbi-távolabbi családtagok. A konyhából finom illatok terjengtek, az adott család nőtagjai pedig sürögtek-forogtak a vendégek, és az ennivaló között, míg a családfők (a sztereotípiáknak teljesen eleget téve) egy-egy szíverősítő mellett tárgyalták meg ugyanolyan szakértelemmel a labdarúgást, a helyi, országos vagy éppen nemzetközi politikát, egészségügyet, gépészetet, mezőgazdaságot, génkutatást, űrkutatást... Egyszóval bármit.
Gyermekkoromban mindig lenyűgözött, hogy hogy fér egy maroknyi embernek ennyi minden a fejébe, valamint az is, hogy milyen vérmesen védték az igazukat, ha netalán vitára került a sor.
Azóta elmúlt 25 év, a családfők némileg kicserélődtek, mások örök búcsút vettek.
Valami azonban megmaradt. A szakértelem. No, már nem annyira végtelen, habár a világháló egy teljesen új dimenziót adott neki. Az abszurd az még abszurdabb lett, de legalább pár fontos eseménnyel kapcsolatos infó tényleg helytálló az asztalnál.
Én még mindig bunkónak érzem magam ezen eszmecserék alatt. Talán azért, mert nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. Vagy mert nem gondolom azt, hogy minden új amerikai elnöknek az lenne az első dolga, hogy megatomozza az oroszokat. Elvégre, a hidegháborúnak már 30 éve vége.
