Öt éve is van annak, hogy utoljára találkoztunk, de nekem végig úgy tűnt, a sok-sok év alatt, hogy itt vagy, köztünk vagy, részt veszel a Magyar Szó munkájában ugyanúgy, mint 30 évvel ezelőtt, amikor megismertelek. A Grimaszba küldött szösszeneteid és a heti MagyarZó Pistike messéi révén velünk voltál hétről hétre.
Zsongott a deszk. Vagy százan voltunk. Igazi, vibráló szerkesztőségi élet zajlott. Most is látlak magam előtt, amint beérsz: az ablakon át beszűrődő simogató őszi napsugarak körülölelnek. Kifogástalan eleganciával, arcodon mindig valami huncut kis mosollyal üdvözöltél minket: Szevasztok! – mondtad.
Nem fáradtan, kiégetten, elégedetlenül jöttél dolgozni. Én rajtad azt láttam, a napi történések izgalmára kihívásként tekintettél, úgy is mondhatnám, lerítt rólad, hogy szerettél dolgozni. Méltóságteljesen vonultál fel a deszk felső részébe, foglaltad el asztalodat és vetetted bele magad előbb az olvasásba, majd vagy írtál, vagy szerkesztettél. Egész lényed megnyugtató, de tekintélyt parancsoló volt, pedig te sohasem követeltél magadnak tiszteletet, de az a mérhetetlen tárgyi tudás és az a szakmai ismeret és alázat, aminek birtokában voltál, valamennyiünk számára példaként szolgált.
Amikor te szerkesztetted a Magyar Szó vasárnapi számát, dicsőség volt bekerülni a lapba. Olyan műgonddal és alázattal kezelted az írásokat, hogy nekünk, kezdőknek, nem is volt bátorságunk előhozakodni olyan témával, amiről nem úgy gondoltuk, hogy ez lesz a készülő lapszám legjobb írása. Kíméletlenül belejavítottál a kéziratokba. Finoman, de világosan érveltél, mit miért teszel. Nem tűrted sem a hanyagságot, sem a felületességet.
Ingerültnek sem láttalak, vagy csak nem emlékszem rá, mert mindent elnyom bennem a fanyar humorod, a hamiskás mosoly a szájad szegletében. Kommentárjaid, jegyzeteid összetéveszthetetlenek. Lapunk hasábjai őrzik a Magyar Szóban 1966 és 1982 közötti írásaidat. Aztán összezördültél az akkori főszerkesztővel, és átmenetileg az Újvidéki Televízióba távoztál. Kilenc év után Sinkovits Péter főszerkesztő hívására azonban visszatértél, és 1989-től fogva ismét velünk voltál. A Grimaszba szánt írásaid és a MagyarZó Pistike messéi minden héten pontosan érkeztek villámpostán. Nagy szerelmed volt a hivatásod, ezt tudtuk rólad, és az Olvasó is tudta, érezte minden mondatodon.
A Pistike a te gyermeked volt. Azt nyilatkoztad, örömmel csinálod, és a Pistikében vagy a legőszintébb. „Ott füstölgöm ki magamból az összes mérgemet” – mondtad. A szókimondó, koravén nebuló, ahogyan te nevezted hősödet, az olvasók kedvence lett. Húsz éve annak, hogy a Pistike szülei, szomszédjai és barátja körül zajló eseményekről beszámoltál az olvasóknak. A két évtized alatt 1040-szer szólítottad meg a vasárnapi asztal körül ülő családokat. A Pistike a Magyar Szó brandje lett, s te tetted azzá.
1995-ben nyugdíjba vonultál. Az igazi újságíró nem vonulhat nyugdíjba. Nem is tetted meg igazából, mert nemcsak a Magyar Szó munkatársa maradtál egészen halálodig, hanem más lapoknak, internetes portáloknak is dolgoztál. A kilencvenes évek elején együtt is dolgoztunk az egyik anyaországi médiának. Mindig is csodáltam munkabírásodat, felkészültségedet, pontosságodat. Még nagybetegen is, két fájdalmas kezelés között megírtad a lapnak a Pistikét. Nem tudtam, hogy ekkora a baj. Mert én téged akkorának láttalak, látlak ma is, aki legyőzhetetlen.
A halállal szemben elvesztetted ezt a csatát. De írásaid és a Pistikéd itt marad. Ha most ránk tekintesz, tudom, hogy újra csak jóságosan mosolyogsz, nem értesz ugyan egyet sok mindennel, de sohasem ostoroztál minket, hanem megértően próbáltad igazolni, mit miért teszünk.
Mindig csodáltam nyitottságodat, frissességedet. Te nem voltál „bezzeg” újságíró. Nemcsak elfogadtad, de ki is használtad az újságírásban is hasznosítható információs forradalmat. Elfogadóan beszéltél arról, hogy a világ megváltozott, megváltoztak az olvasói szokások, másként dolgozik ma már az újságíró, mint amikor te kezdted a pályát. Akkor még telexen, majd telefaxon érkeztek a hírek, ólomba szedték és tördelték a lapot. Most meg mindent szállít a világháló, csak munka kérdése, ki mennyire él a digitális világ lehetőségeivel.
Búcsúznunk kell tőled, de szellemi hagyatékod itt marad. Őrizzük azt is, mint ahogyan a köréd fonódó legendákat: a híres Tito-táviratot, amit hajnali szerkesztőként „elkevertél”, vagy nagy utazásaidat, tudósításaidat külpolitikai szakértőként. Willy Brand, Helmut Kohl, Helmut Schmidt választási beszédei, Tito 1973-as bonni látogatása, hogy csak néhányat említsek a kalandos tudósításaid közül.
Élesen él bennem 1991. december 6-a is, amikor a ránk erőszakolt főszerkesztőnek ellentmondva ott izgultunk a deszkben, hogy vajon holnap megjelenik-e az újság vagy sem. Egész éjszaka a szerkesztőségben voltunk. A nyomdászok átérezték a helyzet súlyosságát, és éjjeli fél egykor a rotációs gépből elindult az újság. Felemelő pillanatok voltak ezek. Ott álltunk a gép mellett és vártuk a számunkra legfontosabbat, a friss újságot. Pedig mindannyian tudtuk, hogy kockázatos vállalkozás volt. A lapot betilthatják, a szerkesztők némelyikét be is börtönözhetik. A nehéz időszak 1992-ben és 1993-ban folytatódott. A szerkesztőbizottság tagjaként egyik fontos személyisége voltál a tiltakozásnak, a szórólapként megjelenő „újság” elkészítésének. A mi dolgunk, hogy ezt az örökséget, a te kiállásodat, munkádat továbbörökítsük.
Nyugodj békében!
Szevasz, Béla!
J. Garai Béla nyugalmazott szerkesztő kollégánk emlékére a Magyar Szó szerkesztősége holnap, szerdán, 11 órakor gyászülést tart a Magyar Szó székházának üléstermében.
Temetése, szintén szerdán lesz 13 órakor az újvidéki Futaki úti temetőben.
Az elhunyt családja a temetést követően a telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben tart gyászfogadást, amelyen mindenkit szeretettek várnak.
