Kedves Pósa atya!
Huszonhárom éves nő vagyok, egyetemista. Emellett dolgozom is. Egy éve menyasszony vagyok, az esküvőnk nyáron lesz. A kapcsolatunk szép és boldog. A munkahelyemen is szeretek. A kollégák kedvesek. Az egyetemen se érzem rosszul magam.
Mégis zavar valami. Azt veszem észre, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok. Gondolok itt a feladatok elvégzésére, akár a munkahelyen, de a tanulásban is. Kapkodva készülök a vizsgáimra, az utolsó héten, pedig érdekes számomra az egész. Mindig mindennel elkészülök, de ez a hajtás, kapkodás stresszessé tesz. Pedig beoszthatnám az időmet szépen, én mégse teszem.
Ilyen vagyok akkor is, ha egy közös programot kell megszervezni, vagy ha vásárolni kell valamit: én halogatok mindent. Ha rágondolok a tennivalómra, belső feszültség alakul ki bennem. Nem is értem. Bűn ez, vagy hiba? Mindenesetre nekem nem jó.
Hogyan tudnék változni? Zita
Meg kellene tanulnunk szabályos, normális életet élni. Minden foglalkozásnak vannak szabályai, normái, és aki ezeket megtanulja és betartja, az mestere, művésze lesz a foglalkozásának. Aki nem tanulja meg és nem tartja meg őket, az hóhéra, elrontója lesz a mesterségének.
Az életnek is vannak pontos szabályai, fontos normái, és aki ezeket megismeri és betartja, az mesteri, művészi módon éli az életét; akinek nincs ilyen képesítése, az szabálytalanul, abnormálisnak éli az életét. Például így: mindent az utolsó pillanatra hagy, mindig kapkod, hajt, halogat, idegeskedik, állandóan belső feszültségben van, és mindennek következtében stresszel. Ilyen az abnormális életmód, ilyen az elrontott élet.
Meg kell ismerni az élet szabályait, fel kell állítani az élet normáit.
Először is világosan kell látnunk a szabályos élet fontos szempontjait. Tervezéssel, programozással ezekre kell időt fordítani, meghatározni, mikor kezdjük és mikor fejezzük be egyiket, másikat.
A normális életvitelben 7 nélkülözhetetlenül fontos szempontra kell időt szentelnünk:
1. Időt a munkára, a tennivalókra, a feladatokra
2. Időt az emberi kapcsolatok ápolására: a családi, a baráti, a társas kapcsolatra
3. Időt az Istennel való kapcsolatra: imádság, vallásgyakorlat, lelki élet
4. Időt az egészségünk és a természet gondozására
5. Időt az otthonunk, öltözködésünk szépítésére
6. Időt a tanulásra, továbbképzésre
7. Időt az informálódásra
Ezeket a szempontokat meg kell tervezni és programozni nagy vonalakban az egész esztendőre, kissé részletesebben az egész hónapra, részletesen az egész hétre, és nagyon részletesen az egész napunkra.
Például az évi tervbe betesszük az évi szabadság idejét, a havi tervbe egy gyógykezelést, a heti tervbe egy fontos ügyintézést, a napi tervbe az elengedhetetlenül fontos tennivalókat.
Ami a napi tervezést illeti, előre kell látni mind a hét szempont kezdési óráját és időtartamát azért, hogy semmit ne vigyünk túlzásba, és semmit ne hagyjunk ki. A beosztást lazára kell szabnunk, mert mindig bejön valami váratlan, előre nem látott dolog, amire rugalmasan azonnal rá kell állnunk, de utána, ha lehetséges, visszatérni a tervezett tennivalóhoz. Természetesen soha nem tudjuk kivitelezni a terveinket, sőt, a legtöbbször alig-alig, de ez ad egy jó irányvonalat a napunknak. Ha nincs egy ilyen világos irányvonal, akkor szétszóródunk, összezavarodunk, elveszünk.
Ha viszont van egy ilyen határozott tervünk és programunk, akkor mindig a jelen pillanatra kell figyelnünk és abban csak az egy tervezett tennivaló megvalósítására összpontosítanunk. Nagyon sokat segít, ha magunkban mondogatjuk: „Csak ez az egy dolog, semmi más.” Ki kell zárni minden más tennivaló, más személy, más esemény gondolatát. Ha nem zárjuk ki, ha hagyjuk, hogy egyszerre két vagy több gondolat foglalkoztasson minket, akkor bonyolulttá, zűrzavarosság, stresszelővé válik minden. Akkor nem tudunk odafigyelni az egy adott dologra, akkor felületesen, kapkodva cselekszünk, rosszul csináljuk azt a műveletet, nem fejezzük be azt a feladatot, idegessé, feszültté válunk, ami elfáraszt, kimerít minket.
Közben, míg tudatosan igyekszünk belegyökerezni a jelen pillanatba, összeszedetten „teljes szívünkkel, elménkkel, minden erőnkkel” a jelen pillanat tennivalójára összpontosítani, addig nyitottan, tanulékonyan figyelnünk kell az isteni sugallatokra, amelyek minden pillanatban érkeznek. Isten azért küldi őket, hogy tudjuk okosan, bölcsen, tökéletesen tenni a dolgunkat. És azért is, hogy rögtön rugalmasan át tudjunk állni egy más tennivalóra, amikor váratlan, előre nem látott események jönnek. A napunk fele ugyanis ilyen „meglepetésekből” áll (amelyek hatására felugrik a vérnyomásunk, felmegy a cukrunk), és ezeket csak a belső sugallatok irányításával tudjuk jól kezelni. Ha nem vagyunk képesek hallgatni a belső hangokra, akkor ezek a külső hatások összezavarnak, szétszórnak minket, kapkodóvá, hanyagolóvá, feszültté tesznek, és erőteljesen stresszelnek.
Pál apostolnak van egy nagyon idevágó tanítása: „…váljunk tökéletes emberré! Ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal.” (Ef 4,14)
Az emberek sokféle „okoskodása” az a „szélfúvás, amely megtéveszt és tévedésbe ejt minket”. Olyan, mint a szélkakas, amely mindig a szél iránya szerint forog. Ha a szél kedvező, olyan, amilyet mi óhajtunk, akkor az egész valónk vidámság, szelídség; de ha a szél ellenkező, vagyis a dolgok nem a mi akaratunk szerint mennek, akkor szomorúság, türelmetlenség vesz erőt rajtunk. Ezért aztán az életünk bonyolultságban, kapkodásban, hanyagolásban, állandó belső feszültségben és mindennapos stresszelésben telik.
Nagyon ide kívánkozik még egy tanítás a bibliai Sirák fiának könyvéből:
„Ne rostálj bármi szélben, s ne járj minden úton. Maradj meg szilárdan meggyőződésednél – a jelen pillanat tennivalójánál! –, és a beszéded legyen egyértelmű. Amikor hallgatásról van szó, légy fürge, s csak megfontoltan adj feleletet. Hogyha tudsz valamit, adj választ társadnak, ha nem tudsz valamit, akkor fogd be a szádat. Dicsőség s gyalázat forrása a beszéd, a nyelv végzetévé válhat az embernek. Nehogy kétféleképpen szóló embernek mondjanak, vagy fondorlatos, üres fecsegőnek! Mert hogyha gyalázat a tolvajnak bére, kemény ítélet vár a kétfélén beszélőre is. Ne hibázz kicsiben és ne vétkezz nagyban, és ne válj barátból soha ellenséggé.” (5,9–15)
Meg kellene tanulnunk fegyelmezni magunkat, uralkodni magunkon, irányítani magunkat és hagyni, hogy az isteni sugallatok vezessenek minket. Ez a tanulás az élet művészetére adna nekünk szakképesítést. Akkor nem hóhérai, elrontói lennénk az életünknek, hanem mesterei és művészei.
A helyes életmód megtanulása világossá teszi, hogy mikor mit tegyünk, megmutatja, hogyan tegyük jóvá, ha hibáztunk, visszatérít, ha letévedtünk az egyenes útról.
Ezt a minap éltem meg a következő módon:
Útra készültem, pontos időpontra kellett érkeznem egy gyűlésre. A reggeli órában jött a gondolat, hogy készítsem ki az autómat az utcára, hogy amikor kell, akkor azonnal indulni tudjak. Nem engedelmeskedtem a sugallatnak, több mindenféle, nem sürgős munkát csináltam. Egyszer csak eszembe jutott, hogy indulnom kell. De mivel nem volt az autóm az utcán, majdnem negyedórát veszítettem, amíg az induláshoz készre tudtam tenni. És persze aztán nagyon gyorsan (szabálytalanul!), feszülten kellett hajtanom, de ennek ellenére 10 percet késtem a gyűlésről. Hibáztam, kapkodtam, stresszeltem, amiért nem követtem azt a reggeli gondolatot, hogy időben készítsem elő az autómat az utazásra.
Induláskor azzal veszítettem sok időt, hogy nem találtam a helyén az autóm néhány fontos kellékét, amelyek hiányában büntetendő szabálytalanságot követek el a forgalomban. Már éppen mérgesen fel akartam hívni azt a valakit, aki ezeket nem rakta a helyükre, amikor átsuhant az agyamon egy erős gondolat, hogy nézzem meg a másik helyiségben. Ott azonnal meg is találtam őket. Meglepett, hogy ez az erős gondolat valóságosan vitt, szinte lökött oda. Önkéntelenül felkiáltottam: „Istenem, milyen hatalmas vagy! Milyen hatalma van a szavadnak! Mozdítani, röpíteni tudsz vele! Te a bennünk szóló szavaddal mindenhova mozdíthatsz minket, embereket!”
Egy óra hosszát utaztam a gyűlésre, egy óra hosszát vissza hazáig. Egész úton oda-vissza szinte mámorosan énekeltem a dalt: „Hatalmas Atyám, dicsőítlek téged!” Dicsőítelek a hatalmadért, amellyel tökéletes irányítást adsz az életemnek.
És még egyszer Pál apostol bölcs tanítása:
„Gondosan ügyeljetek arra, hogyan éltek, ne mint esztelenek, hanem mint bölcsek. Jól használjátok fel az időt, mert rossz napokat élünk! Ne legyetek tehát ostobák, hanem értsétek meg, hogy mi az Úr akarata!” (Ef 5,15)
