A belgrádi buszállomás közelében levő parkban a migránsok igyekeznek a napon melegedni. Egyik-másikon van kabát, de akad olyan is, akin nincs. Mindenkinek egy pokróca van – mesélik. Ott alszanak a park melletti parkolóban vagy valamivel távolabb, a buszállomás és a vasúti pályaudvar közötti raktárakban... a földön vagy a betonon.
Zabjula az unokaöccsével és a sorstársaival (Miklós Hajnalka felvétele)
– Nincs mit ennünk, nincs meleg ruhánk – panaszolják, amikor odalépek a csak férfiakból álló csoporthoz. Öten-hatan lehetnek, de pillanatokon belül már körbe is vesznek bennünket a társaik, figyelik, miről beszélgetünk. Egy perc, és máris 20-30-an vannak. Annyi panasz után adódik a kérdés, miért nem mennek a befogadóközpontok valamelyikébe.
– Sokkal jobb lenne a befogadóközpontban, hiszen ott nem fáznánk, és enni is lenne mit. Be is mennénk, de miután néhány barátunkat visszatoloncolták Macedóniába, félünk megtenni – magyarázza Zabjula, aki nem árulja el, melyik országból érkezett, de miután a hétfőn délután történt verekedésről és gyilkosságról kérdezem, elmondja, afgánok verekedtek össze, ő sok afgánt ismer, de az áldozatot nem, s így azt is kijelenti, hogy ő nem afgán. Húsz napja tartózkodik Szerbiában. Egyik társa közbevág, őt már kétszer visszatoloncolták Macedóniába, de újra átlépte a határt. Zabjula folytatja: – Nem akarunk visszamenni Macedóniába, folytatni akarjuk az utunkat. Én Olaszországba mennék, ott vannak barátaim, rokonaim – mondja, majd megjelenik mellette egy fiatalember. – Ő az unokaöcsém – mutatja be. Megtudom tőlük, hogy az utóbbi időben különféle szervezetek segélyéből naponta egyszer kapnak élelmet: szendvicset valamilyen krémmel, zöldségfélékkel, megemlítik a levest is. Ebédet hoznak nekik. Elmondják, a magyar határ átlépése számukra lehetetlen. Miután azt lezárták, Horvátország felé szeretnék folytatni az útjukat.
Abdul nagyon fázott (Miklós Hajnalka felvétele)
Megérkezett a forró tea (Miklós Hajnalka felvétele)
A beleegyezésükkel készítek róluk egy képet. Közben kiderül, nemcsak én érdeklődöm – egyik fiatalember érdeklődését én keltettem fel: ki vagyok, honnan jöttem? Nyilvánvalóan nem bízik bennem, és ezt ki is mondja. Nem kívánja a nevét sem elárulni. Azt azért megtudom, Afrikából érkezett, Bulgárián keresztül jutott Szerbiába. Az út viszontagságairól nem kíván beszélni, csak annyit mond, repülővel jött Afrikából, és nem volt túl nehéz eljutni Szerbiába. De már néhány hónapja itt rostokol, ő is folytatná az útját, de most megrekedt. Amíg beszélgetünk, többször is rákérdez, biztosan újságíró vagyok-e, majd folytatja: meg kell bizonyosodnia róla, hiszen az elmúlt időszakban nagyon sok minden megváltozott. Máshogy alakultak a dolgok, mint amire számítottak, és most attól tart, esetleg gondja lehet abból, hogy beszélgetünk vagy ha lefényképezem.
Egy kicsit távolabb, a padon, ahová odasüt a nap, néhány férfi ül összekuporodva.
– Hideg van. Nincs váltás ruhám. Már tíz napja nem fürödtem. Ez a nadrág is még Bulgária óta rajtam van – panaszolja Abdul Malig, aki Pakisztánból érkezett Szerbiába. A parkolóban tölti az éjszakáit. Folytatja: – Majdnem tíz napja vagyok Belgrádban. Szerbiába Bulgárián keresztül érkeztem, de már 8 hónapja úton vagyok. Főleg gyalogolunk, hiszen én is és a társaim is szegények vagyunk, nincs pénzünk. Pakisztánban nagyok a családok. Nekem három öcsém van és hat nővérem. Édesapám szociális munkás, számos nemzetközi szervezettel dolgozik együtt. Sajnos a pakisztániaknak nagyon nehéz, nincs sok lehetőségük. A mi családunkban is csak édesapám dolgozik. Én egyetemet végeztem, gépészmérnök vagyok, ezért küldött apám útnak, hogy segítsek nekik. Franciaországba mennék. Szeretem azt az országot, igaz, nem beszélem a nyelvet, de majd megtanulom. Ha kapnék jó munkát és lehetőséget a fejlődésre, akár itt is szívesen maradnék – mondja.
Mint kiderül, abban bízik, hogy megnyílnak majd a határok, hiszen vándorlásuk során nagyon sokan meghalnak. Bulgáriában a vadállatok miatt vagy a hidegben gyerekek vesznek oda. Abdul szerint a sok tragédia után Európa megkegyelmez nekik, és kinyitják majd a határokat.
Miközben beszélgetünk, már hosszú kettes sorban állnak a park közepén a férfiak. Egy civil szervezet aktivistái meleg teát hoztak nekik.
