Már nincs sok hátra, indul velem a vonat északra. Dermedt rémület vesz erőt rajtam, közeledek a szerelvény felé. Nincs visszaút. Csak megyek gépiesen, cibálom a bőröndöt, benne az egész életem. Az emlékeim, édesanyám leánykori fényképe, fiatalon és boldogan kacag - tán az apámra -, a gyerekek fotója a napfényes Adrián, a Jahorinán síruhában, a szabadkai szerkesztőség újévi csoportképe. Akkor még mindannyian megvoltunk. Húzom a poggyászt, a sebtében összeválogatott könyveket, amennyit elbírok. A vonat lépcsőjénél jut eszembe, hogy a József Attila-kötetet otthon felejtettem. Majd veszek másikat. Valahol. Megyek, mint az alvajáró, az istenadta fájdalom ólomsúllyal nehezedik rám. Megyek, mert a mindent elsöprő kollektív őrület jeleit vélem már magamon is felfedezni. Mert reggelenként a tudatom ébredése előtt görcsbe rándul a gyomrom, mert amikor a gyereket ébresztem az iskolába, azt kérdi, milyenek a mai hírek. Azt reméli szegény, vége lesz a mindent elsöprő elmebajnak, és akkor nem muszáj elmenni. Növekvő erővel tör belőlem a gyűlölködés, az agresszivitás. Néha úgy érzem, ölni tudnék. Nem bírom tovább a pusztítást, a pusztulást, a nyomort, az emberi szenvedést, elviselhetetlenné vált számomra a saját lelkiismeretem, a tehetetlen, hülye, fájdalmas együttérzés. Mi lesz velünk, mi lesz az új nemzedékkel? Kik ezek az őrültek, akik a sorsunkat irányítják, akik újraválasztották magukat az önmaguk által szabott törvények alapján? Hogy halomra ölhessék a saját népüket a nagy és szent Igazság nevében. Akik uszítanak, rabolnak, gyilkolnak, hazudoznak, s azt állítják, hogy Isten és az Igazság az ő oldalukon áll. A maguk szabta ferde, kificamodott Lucifer vigyorú szamárfüleket mutató hülye Igazság, amely egyetlen emberéletet sem ér meg.
Elmegyek. Mert megöl a rettegés, hogy éjjel bekopogtatnak. Hogy elviszik a gyereket, akit a tenyeremen hordoztam, álmára vigyáztam, akit emberségre tanítottam, és vasárnaponként az ágyba vittem neki a reggelit. Hogy fegyvert nyomnak a kezébe, és megtanítják ölni, önmagából kivetkőzni, gyűlölni.
- Anyám, nekem mennem kell - mondta egy reggel, s följajdult, mert aznap hozták koporsóban haza Kéri Tibi barátját - az én barátomat, mondta, nekem pedig nem ért a tudatomig, hogy Marica barátnőm fiáról beszél. Nem mentem el a gyászoló anyához, mert gyáva vagyok, mert nem merek a szemébe nézni. Súlyos lelkiismeret-furdalás kísér a vasútra, mert az én fiam megvan, de az övé elveszett. Elmegyek, mert a kisebb fiú a télen már emlékversenyen jégkorongozott. Tizenkilenc évesen esett el a kiskatona, az ötös számú mezt viselte. Azt szorongatta a kezében az édesapja.
- Nem mertem az apára nézni - mondta a gyerek, mert csak a teste élt, a lelke már nem. Végignézte a fia emlékversenyét, akit a nemzeti öntudat ödémikus betegségében szenvedők a szolgálati idejének első havában a frontra küldtek.
Nem tudom, mi a nehezebb, a poggyász, amelybe beletapostam az életem, vagy a hűtlen lelkem. Kiégett aggyal gépiesen haladok a szerelvény mellett, Csak most ne sírjak. A harmadik fiú marad a családjával. Magamban lázasan számolgatom, hagytam-e elegendő háborús tartalékot otthon, lisztből, cukorból, mondtam-e neki, hogy vásároljon tejport, hátha kell a születendő gyermekének, vigye el a tíz liter tartalékbenzint a pincémből. A könyveimet egyszer majd valaki utánam hozza. Magamban végrendelkezek. Kikapcsoltam-e a bojlert mielőtt be, zártam az ajtót? Otthon maradt a törpefa, amelyet életem egyik kezdetén ültettem, a kisgyerek kerékpárja, a kilencsebességes. Meg a dokumentáció a majdani vasárnapi írásokhoz. Ott maradt minden.
A nyelvem, mint egy fadarab, kiégett belsővel, mint a halálra ítélt cibálom a kofferokat a vonatlépcsőn. A gyerek a könnyeivel küszködik, első szerelmét siratja. Csattan a vagonajtó. Útlevélvizsgálat, vámvizsgálat. Durva hang ordítozik valahol bilincsért, és segítségért. Pisztollyal hadonászva lecibálnak a vonatról két tizenkilencéves-formát. Jól öltözött, tisztességes külsejű fiúk. A biztonsági kidobálja a holmit a kézitáskájukból. Nincs benne semmi, csak egy Európa-térkép. A közeg tudja, hova indult a két gyerek útlevél nélkül. Bilincsbe verve, lehajtott fővel, összetört szívvel haladnak rendőri kísérettel a szertefoszló reményt jelentő szerelvény mellett.
A vonat moccan. Őrjítő pánik vesz erőt rajtam. Tán még nem indul. De igen. El az ínségből, a háborúból, messze a legdemokratikusabb választásoktól, a nyomortól. Mögöttem a tó, a városháza, a parkok, a fiatalságom, a szüleim sírhalma, a leendő boldogtalan nemzedékek. „Sej, haj, fekete vonat" ismételgetem öntudatlanul a buta refrént, s elhúz mellettem a fasor, a sorompó, amely mögött annyiszor várakoztam, a gyümölcsösök, bennük a szorgos homoki emberek. Nyilalló fájdalom a tenyeremben. Egy pirinyó porcelán kutyus a vitrinből, a hűség jelképe. Patakokban csurognak a könnyeim. Végig a nyakamon, bele a ruhakivágásba. Szeretlek Vajdaság - áll a jelvényen, amelyet ékszer helyett tűztem a galléromra.
Visszajövök.
Szabadka, 1992 júniusában
