A szerémségi határ menti városban nyoma sem észlelhető annak, hogy a migránsok útvonala már napok óta itt halad keresztül. Ezt ugyan mindenki tudja, de elsősorban a hírekből, ugyanis a menekülteket autóbuszokkal és taxikkal egyenesen a határ felé szállítják és mintegy három kilométerre a külváros határától és körülbelül ugyanannyira a horvát határtól teszik őket ki. Innen a migránsok nem a közúton vándorolnak tovább, hanem nyári, földes, poros utakra terelik őket, és négy-öt kilométeres gyaloglás után visszairányítják a horvát fél határátjárójára, megkerülve így a szerb kaput. A közeli Tovarnikban autóbuszok és vasúti szerelvények várják őket, hogy továbbszállítsák valamennyiüket Magyarország és Szlovénia irányába. Tegnap hajnalban ezer fő érkezett a horvátországi Botovo határ menti faluba és három órára rá még ugyanennyien érkeztek buszokon. Értesüléseink szerint innen Magyarország vagy Szlovénia felé veszik az irányt.
Amikor a Preševóról vagy Belgrádból Šidbe érkező migránsok kiszállnak az autóbuszból, ivóvizet kérhetnek a Vöröskereszt embereitől, de nagyon kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, azonnal elindulnak Horvátország irányába. Útközben több helyen is felfrissülhetnek, az önkéntesek nemcsak vizet osztogatnak, hanem gyümölcsöt (banán, alma), halkonzervet, lepényt, csokoládét a gyerekeknek, gyümölcslevet, kekszet is. A kisgyerekes anyukák pelenkát is kérhetnek, valamint babatápszert.
Zoran Čićić önkéntes Svédországból érkezett, huszonöt éve él már ott. Bosanski Brodból menekültként került ki a skandináv országba.
– Múlt éjjel több mint 30 autóbusz és mintegy száz taxi érkezett. A taxik szinte mind belgrádiak voltak, az autóbuszok azonban Szerbia minden részéről, belgrádi, nagybecskereki, szabadkai jelzéssel, többnyire magánfuvarozók vagy turisztikai irodák buszai szállítják ide Preševóból és Belgrádból a migránsokat. A fuvardíj különböző, de a Preševo–Šid járatokon 35–40 eurót kell fizetni fejenként. A taxisok sokkal többet elkérnek, a helybeliek tudni vélik, hogy egyesek még 1000 eurót is. Azt többen is megerősítették, hogy Belgrádból taxival a fuvar 150–200 euró koponyánként – mondta.
Beszélgetésünk közben pár perces különbséggel három autóbusz is befutott, egyenként mintegy 50 menekülttel. Túlnyomó többségük fiatal, de volt közöttük asszony, karon ülő gyerek, több kiskorú és néhány középkorú férfi is. Mindössze két idős embert láttam. A migránsoktól megtudtam, hogy az idősek otthon maradtak és sokuk fiatal családtagjai is, de amint elérik úti céljukat és kissé megállapodnak, pénzt küldenek haza, hogy az otthon maradtak is utánuk jöhessenek. Zoran Čićićtől azt kérdezem, mire számíthatnak ezek az emberek, ha Svédországba érkeznek?
– A svédek között is vannak, akik befogadó hajlamúak, de vannak olyanok is, akiknek nem tetszenek a bevándorlók. Azt hiszem, hogy így van ez mindegyik országban. A különbség mondjuk Magyarország és Svédország között az, hogy a svédek megtehetik, hogy több százezer menekültet helyeznek el. A menekültek lassú ügyintézésre számíthatnak, de nem azért, mert az ezzel megbízott emberek lustálkodnának, sőt, szinte éjjel-nappal dolgoznak, hanem azért, mert Svédországban minden egyes menekült számára biztosítják az alapvető életkörülményeket, nyelviskolákba íratják őket, igyekeznek minél gyorsabban munkába állítani az erre képeseket. A menekültek útjuk során sok viszontagságon estek át és még messze van Svédország. Szemlátomást idegesek, fáradtak, ugyanakkor elszántak. Szinte pihenés nélkül haladnak céljuk felé. Ilyenkor persze különböző álhírek is elterjednek közöttük, például hogy itt, Šidnél aknamezők vannak, hogy majd lőni fognak rájuk. Mi, akik önkéntesen vagyunk itt, nyugtatjuk őket, hogy mindez nem igaz. Ezt mi tesszük, mert a szerb állam részéről itt senki sincs. Szerbia egy másik határátkelő közelében, az Iloknál levő Principovacnal nyitott egy régi iskolában befogadótábort, ám oda senki sem megy, egyrészt távol van a migránsok útjától, másrészt közülük senki sem akar itt megállni, de Horvátországban és Magyarországon sem. Többségük egyébként szíriai és afganisztáni menekült, legalábbis ezt mondják.
A poros út kukoricaföldek között vezet. Ezen vonulnak végig az emberek, cipelve hátizsákjukat, zacskókba gyömöszölt holmijukat. Ami nem kell nekik, azt egyszerűen eldobják, így a rengeteg pillepalack mellett az utat különböző ruházati cikkek – lábbeli, melegítő, pulóver, sőt, még bugyi is –, takarók, sátrak részei mellett kenyérmaradványok, kicsomagolatlan kenyerek szegélyezik. A szeméttel senki sem törődik. Mielőtt a horvát határhoz érnek, aki szükségét érzi, megállhat az Orvosok Határok Nélkül sátránál. Milana Radosavljević orvosnő vizsgálja meg őket.
– Szervezetünknek négy, hét-nyolcfős csapata van, orvosokkal, ápolókkal, pszichológussal, fordítóval Preševónál, Belgrádban és itt. Szabadkán is segédkeztünk, de ott már kevésbé volt ránk szükség, mivel már napok óta nem érkeztek újabb menekültek, az ott tartózkodók többsége távozott, a maradék mintegy kétszáz főnyi embert ellátják a helyi orvosok. Itt Šidnél még senki sem panaszkodott komolyabb betegségre. A segítségkérőknek a torkuk, a lábuk, vagy az izmuk fájt a hosszú utazástól. Néhány állapotos nő is kért tőlünk tanácsot.
A horvát határnál, a zöldhatárnál, még a földes úton két fiatal horvát rendőr mutatta az irányt a menetelő migránsoknak. Közülük többen is megköszönték a segítséget. Volt közöttük olyan is, aki a rendőröket látván kissé megtorpant, de a rendőr intésére tovább ment. A távolból idelátszik a horvát határátjáró, a sorompó előtt mintegy kétszáz főnyi menekülttel.
– A határ le van zárva, de ők átmehetnek. Száz–kétszáz fős csapatokat engedünk át egyszerre, attól függően, hogy hány autóbusz érkezett értük. Buszra szállnak és innen a magyar határra utaznak, ahol átveszik őket a magyar hatóságok. Magyar autóbuszok is érkeznek ide, tudomásom szerint azok egyenesen az osztrák határhoz szállítják a migránsokat – mondta a fiatal rendőr, aki második napja van szolgálatban ezen a poszton.
