(Helyszíni riport az osztrák–német határról)
Bár sokan azt jósolták, a menekülthelyzet mégsem mérgesedett az osztrák–német határon a hétvégére el, s a bajorországi és ausztriai illetékesek megállapodását követően sikerült teljesen ellenőrzés alá vonni azt. A Magyar Szó szombaton az osztrák–bajor határon lévő passaui befogadóközpontban, vasárnap pedig a Salzburghoz közeli, Freilassing melletti menekülttáborban járt, az utóbbiban történik meg a határátlépés és a menekültek átadása Ausztria részéről Németországnak.
Salzburgban a központi vasútállomás parkolóházában nem lehet parkolni. Az osztrák hatóságok lezárták. A főbejárat előtt sátrak és konténerek állnak a sátrak körül vaskordon.
A hatalmas csarnokban emberek tömege. Mindenki valahova siet, vagy most érkezett és tilosban parkolva várja a párja, vagy siet a vonatra. Vannak azonban akik üldögélnek, hátizsákjuk lábuknál, telefonálgatnak. Öltözékük kissé elüt a többiektől és színük bőre sem ugyanolyan, mint a sietők bőrszíne.
Az egyik pillanatban valahonnan megjelenik egy harminc-negyven fős, hátizsákos ember. Férfiak, nők, gyerekek. Ők is sietnek, sietteti őket egy katona. Felmennek az állomás hátsó részéhez, ahol még néhány egyenruhás várja őket és három asszony, három bevásárlókocsival. Egyikbe alma, másikban víz, harmadikban becsomagolt élelmiszer.
– Ha riportot akartok készíteni a menekültekről gyertek Salzburgba – tanácsolta Karsay Péter, a salzburgi Magyar Kör elnöke, akinek elérhetőségét a Bécsi Napló főszerkesztőjének, Deák Ernőnek köszönhetem. A főpályaudvart hónapokkal ezelőtt lezárták. Ide érkeznek a menekültek, ezúttal Szlovéniából. Innen mennek tovább, Merkel asszony keblére. Én nem haragszom rájuk, és a város lakói sem panaszkodnak, ugyanis szinte észrevétlenül érkeznek és észrevétlenül is távoznak a szomszédos német városba, Freillassingba.
Arról, hogy mindez hogyan történik Johannes Greifeneder a városi Magisztrátus tájékoztatási központjának főnöke mondja el, de már nem a vasútállomáson.
Az imént említett, katonákkal őrzött embereket buszra ültették, és kiszállították a határra, a Saalach folyó partjára. Greifender úrral mi is itt állunk, egy bekerített udvar közepén. A kerítést sűrű háló borítja, nem láthat át rajta senki. A kapun egy kis kivágott ablak, a kiskatona azon át nézett ki, mielőtt az udvarba engedett volna.
– A menekültek autóbuszokkal vagy vonaton a főpályaudvarra érkeznek. Ott alakítottuk ki a mintegy 800 férőhelyes befogadóközpontot, ahol ellátjuk, majd óránként mintegy száz fős csoportokban átszállítják őket ide, vagy egy másik hasonló táborba, ahol 400 főt tudunk elhelyezni. A menekültek érkezésük során karszalagot kapnak, ennek alapján tudjuk, kik érkeztek előbb, kik később. Ezzel akadályozzuk meg azt, hogy közöttük veszekedésre, dulakodásra kerüljön sor akörül, hogy ki menjen előbb tovább.
A TENGERI UTAZÁS FÉLELMETES VOLT
A menekültek a kapu mellett üldögélnek, várakoznak, amíg nem szólítják őket. Persze, nem név szerint. Harmincan felsorakoznak, és egy katona elvezeti őket egy sátorhoz, ahol arra várnak, hogy a német rendőrök átengedjék őket.
– Itt ez a számláló – mutatja a sátor kijáratánál azt a pirinyó műszert, amelyről az 1281-es számot olvasom le. – Ma ennyien lépték itt át a német határt. Kétezer főre számítunk a nap végéig. Különben néhány hete már körülbelül naponta ennyien érkeznek.
Délután fél kettő van.
Az emberek a sátor alatt, mint egy orvosi rendelőben üldögélnek, beszélgetnek. A gyerekek rajzolnak. Aki dohányozni akar, ezt megteheti a sátoron kívül. Három ifjú hölgy látja el az itt várakozókat. Önkéntesek.
– A menekültekkel kapcsolatos különböző munkát Salzburgban mintegy 300 fő végzi. Önkéntesek, de hivatásos személyek is – közli velem Johannes Greifeneder, aki magát is a háromszáz közé sorolja.
Megkérdezem a sátor egyik felében üldögélő emberektől, tud-e valaki angolul? Egy fiú jelentkezik, de azonnal hozzáfűzi, hogy nem túlságosan. Megnyugtatom, hogy én sem, de ez egyikünket sem bátortalanított el attól, hogy néhány szót váltsunk.
– Egy héttel ezelőtt indultunk Szíriából. Miután túléltem a tengert, fellélegeztem. Törökország és Görögország között ugyanis felfújható gumicsónakokkal szállítanak bennünket. Többszörösen többet a megengedettnél. Voltak nehéz útszakaszok, de már nem életveszélyesek. A tengerbe sokan belefulladtak. Én most már majdnem elértem célom, még csak néhány lépést kell tennem, és Németországban leszek. Itt akarom felépíteni életemet, itt szeretnék maradni. Még nem tudom pontosan, hogy hol, rokonaim, ismerőseim itt nincsenek, csupán egy Hamburgban, akivel már hónapokon át barátkozunk a Facebook révén. Ő német.
Az önkéntesek szólítják az embereket. Tizenöten mehetnek át, közöttük beszélgetőtársam Mohamed. Húsz éves és profi focista szeretne lenni. Már csak néhány méter választja el álmától. Vajon beteljesül-e?
A HATÁR CSAK NÉHÁNY ÓRÁS ÁLLOMÁS
A pontosan meghatározott szabályok szerinti procedúra alkalmával a németországi rendőrök és volontőrök rögtönzött sátrakban ellenőrzik a menekültek hármas-négyes csoportjait, miután a freilassingi tábor osztrák oldalán egészségügyi ellátásban és élelemben már részesültek, itt csak még egy rutinszerű ellenőrzésen, motozáson esnek át mielőtt meghatározott sorrendben fel nem ülhetnek a hamarosan induló buszra. Lapunknak adott nyilatkozatában Bernd-Robert Schulz, a müncheni körzeti rendőrség sajtófelelőse elmondja, hogy az autóbuszok egy külön erre a célra kijelölt házba szállítják a menekülteket, mely mintegy két kilométerre található a központtól, ott egyszerre legfeljebb 1400 személy tartózkodhat. Innen vonatokkal Mannheimbe és Berlinbe viszik őket tovább. Két szerelvényt bocsátottak a menekültek rendelkezésére, az egyikben 750, a másikban 430 férőhely van. Minden olajozottan működik, nincsenek fennakadások a transzport során – tudjuk meg Schulztól, miközben menekültek egy nagyjából negyven fős csoportja éppen felszállt az induló autóbuszra. Fáradt, de türelmes, az utasításokat maximálisan tiszteletben tartó, legnagyobbrészt szíriai embereket látunk, nőket, gyerekeket, fiatalokat, akik abban bíznak, most már hamarosan véget ér a dráma azon része, melyet az elmúlt napokban utazással kellett tölteniük jobb-rosszabb, veszélytelen és életveszélyes körülmények között.
A Passaunál átkelő menekültek első németországi befogadóközpontjában azt mondják nekünk, hogy napról napra több személyt fogadnak az itteni központok – három működik a városban – s számuk az utóbbi napokban elérte a napi tízezret. A menekültek legnagyobb része csak két órányi időt tölt el Passauban, megérkezésüket követően alapvető ellátásban részesítik valamennyiüket. Ezt követően, megint csak szervezetten, továbbszállítják őket Németország különböző részeibe, egyéb központokba. Úgy is dönthetnek, hogy maradnak Passauban, ám kevesen tesznek így, látogatásunk pillanatában százan-kétszázan tartózkodtak a város legnagyobb befogadóközpontjában.
Több menekülttel is beszélgettünk. Egyesek Németországban maradnak, mások a skandináv országokban próbálnak új életet kezdeni. Akaratlanul is emlékezetbe vésődő kép marad, ahogyan az osztrák volontőr hangosan, begyakorolt mosollyal az arcán, sok szerencsét kíván a hosszú út következő országába éppen átlépő egyik család tagjainak.