Šidnél, az Adaševci Motelnél, a Belgrád–Zágráb autópálya mellett, ahol tavaly a Menekültügyi Hivatal megnyitotta ideiglenes befogadó központját a menekültek számára, tegnap egész nap egyetlen egy autóbusz vesztegelt. Mintegy hatvan menekültet szállított ide Preševóból, és most arra várnak, hogy tovább mehessenek a šidi vasútállomáshoz, ahonnan folytathatják útjukat. A vasútállomásnál levő befogadóközpontban is csak negyven menekült volt, és még tizenöten a vasútállomáson pihentek.
A šidi váróteremben néhány napja még több százan voltak (Ótos András felvétele)
Ez azért hír, mert ilyen kevés menekült az elmúlt hónapok alatt még nem volt a szerb–horvát határnál. Mi történhetett? Számuk a napi 2500-3000-ról tegnap miért csökkent 100-150 főre? Erre a kérdésre próbáltunk választ kapni a helyszínen.
Az autópálya melletti parkolóban az egyetlen autóbusz sofőrét faggatom. Kint meleg van, a menekültek sétálgatnak, téli kabátokat, csizmákat próbálgatnak, amit egy humanitárius szervezet hozott a számukra, mások a motel előcsarnokában ücsörögnek, mobiltelefonjuk elemeit töltik, beszélgetnek.
Az egyik menekült a portán levő fiatalembertől kérdezi, megfürödhet-e itt valahol? Szeretné megmosni a haját. A kérdés jogos, ugyanis motelben van. És előrebocsájtja, hogy ezért a szállodai szolgálatért fizetne is.
– Sajnos, ez már nem motel, és a szállodai szolgálat nem működik. Nincsen hely, ahol fürödhet, hajat moshat.
A fiatalember csendben tudomásul veszi a tényállást, és odébb áll.
Az egyetlen autóbusz sofőrjétől kérdezem, miért van egyedül, hol vannak a többiek? Itt ugyanis még tegnap is tizenöt autóbusz várakozott.
– Nem tudom, mi történik, de Preševóba tegnap sokkal kevesebb menekült érkezett, mint egyébként. Húsz órát kellett várnom arra, hogy megteljen az autóbusz, és most nem tudom, mennyit kell várnom arra, hogy bejuthassak a menekültekkel Šidre. Hajtanék vissza, de nem is annyira azért, hogy újra sorra jussak, gazdámnak ugyanis több autóbusza várakozik ott, én csak sofőr vagyok, meg aztán ötszáz autóbusz várakozik a menekültekre, hanem azért, mert egyik utasomnak meghalt az apja, most értesítették, és vissza szeretne menni Preševóba. Meg aztán miért kellene nekem itt vesztegelnem egy-két napig, és miért kellene az autóbuszban nyomorogniuk ezeknek az embereknek, akik mellesleg Szíriából érkeztek, közöttük sok a kisgyerek is, ha itt is, és Šiden is ott van a befogadóközpont, ahol elhelyezhetnék őket? Értesüléseim szerint ma sem, de valószínűleg holnap sem érkezik annyi menekült ide, hogy a horvátok értük vonatot küldjenek. Ők akkor küldenek egy szerelvényt, ha itt legalább ezer menekült van. Azt pedig ne kérdezze tőlem, hogy miért csökkent hirtelen a menekültek száma. Ezt a politikusoktól kérdezze. Én csupán egy sofőr vagyok, aki egy olyan autóbuszt vezet, amely kimondottan e célra vásárolt a gazdám.
Ha a šidi vasútállomásnál nem volna az a néhány mobil vécé és az a két konténer, ahol az egyikben az UNHCR emberei ügyeleteskednek a másikban pedig a WAHA orvosai, akkor ez a vasútállomás pontosan úgy nézne ki, mint bármelyik másik az országban. Vagy mégsem? Ha belépünk a váróterembe, a falnál, szürke pokróc alatta két ember alszik. A pokrócon a felirat: UNHCR. A másik váróteremben négy fiatalember, csomagokkal. Az egyik saját talpát masszírozza, szemlátomást meggyötört. A másik, amikor meglátja, hogy fotózzák, kis fájdalomdíjat kér, csupán egy szál cigarettát. Megkínálom. Elmondják, hogy menekültek, de nincsen papírjuk. Megpróbálnak innen tovább jutni, de kétlik, hogy sikerülni fog. Mindhárman fiatalok, huszonévesek. És ők is, akik a másik váróteremben alszanak, akik a peronon vonatra várnak, és akik a Menekültügyi Hivatal befogadóközpontjában töltik idejüket.
A kapunál a rendőr közli velünk, hogy ha egy nappal korábban érkezünk, akkor ebben a központban nyolcszáz menekültet láthattunk, fényképezhettünk volna. Rade Mujović, a Mercy Corps segélyszervezet terepi embere viszont elmondja, jobb, hogy most érkeztünk.
– Amikor ide beengednek egyszerre nyolcszáz menekültet, akik a horvát vonatra várnak, akkor nemigen lehet befurakodni közéjük, sem beszélgetni, még kevésbé fényképezni őket. De nem is ajánlatos. Nagyon régóta dolgozom a menekültekkel, és tudom, hogy ilyenkor távol kell tartani magunkat tőlük. Se nem tiszták, se nem parfüm illatúak. De nem azért, mert ezt ők nem szeretnék, hanem, mert útjuk során nemigen van arra lehetőségük, hogy tisztálkodjanak. Persze, mint mindannyiunk között, közöttük is vannak, akik erre nem is tartanak igényt. Azok az emberek, akik most itt vannak, nem utazhatnak tovább. Nincsen semmilyen dokumentumuk, a horvátok nem engedik be őket országukba, de tovább sem folytathatják útjukat, így vissza kell menniük Belgrádba, a krnjačai táborba, de úgy hallottam, hogy már nem is oda szállítják őket, hanem a preševói táborba. Ők mind gazdasági menekültek, és Bulgárián át érkeztek Szerbiába. Azt pedig, hogy miért érkeztek ma csak ennyien, nem tudom. Lehet, hogy új utat keresnek. Mivel valamikor jómagam is újságíró voltam, a Pobjedaban, csak azt mondhatom, hogy erről a politikusokat kell megkérdezni. Ők tudják, merre vezet e szerencsétlen emberek útja az idén.
