Néha már egyenesen megrémít, mennyire függünk a technikától. Ha netalán nincs benzin, nem tudunk elmenni a sarki pékségbe kenyérért, ha elmegy az áram, nem tudunk főzni, melegíteni és este pislogva ülünk a sötétben, bámulva a falon azt az esetlen pontot, amit ilyenkor felfedezni szokás. Magányosnak érezzük magunkat, pedig mellettünk ül párunk, mégsem nem tudunk megszabadulni attól a gondolattól, hogy valójában mennyire üres az életünk. Nem szól a tévé, a rádió, nincs internet, gyertyát utoljára a temetőben láttunk, és a fránya szomszéd talán elfelejtette feltölteni a mobilját, mert nem veszi fel. Nem tudunk mit kezdeni önmagunkkal, saját hangunk ordít a mélyből, hogy itt vagyok, de sohasem figyelsz rám, hát nem éled a saját életed. Ezen eszmélés, mint a sasnak röpte, fölröppen és lecsap az öntudat mélyére.
Furcsa ez a fejlődés-dolog, hiszen míg egy állat a környezetétől függ, mi a technikánktól. Egy papagáj nem tud megélni a Holdon, mi vígan meghódítjuk, de csak addig, amíg azt a technológiánk lehetővé teszi, és az egyes emberek érdekei megengedik. Magasztosan hirdetjük az ész diadalát és a természet rabigába döntését, miközben mobiltelefonunk nélkül már az ágyba se megyünk, ott lapul állandóan a kezünkben, zsebünkben, beszélünk, írunk, olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk rajta, a fürdőkádba talán csak azért nem visszük, mert nem mossa meg a hátunkat. Még. Saját találmányaink lettek rabszolgahajcsáraink és nem tudunk, nem akarunk tudni nélkülük élni, hiszen – eldobva önmagunkat – éhezünk az információra.
Az információ hatalom. A háborúkat ma már nem feltétlenül az nyeri meg, akinek több katonája van, hanem aki kézben tartja az információt, és szabadon manipulálhat a tömegekkel. Régen az információ napokat, heteket utazott, most meg azonnal megkapjuk, és ebben a háborúban mindig a gyorsabb nyer. Nagyon jól tudja ezt Koszovó és Szerbia is. Napról napra tanúi lehetünk a diplomáciai háborúknak, az önmaga függetlenségét kikiáltó Koszovó és az azt még mindig saját területének tekintő Szerbia között. Legyen az egy elnöki csúcs, ahol a szerb fél nem jelenik meg, mert kiírják a koszovói fél országnevét, vagy csak figyeljük meg a Koszovó-ügyet kihasználó politikai retorikát és Koszovó mitológiai magasságbeli népi tiszteletét. Utcán falfirkák, kocsmákban dalok, a tévében demagógia. Itt-ott el lehet kapni valami (fél)információt a Koszovóban élő szerbekről, hogy az ottani szerb tanárok Szerbiától és Koszovótól is kapnak fizetést, a nyugdíjakat megemelik, vagy veszélyben vannak egyes településéken, de minden csak csendben, cinkos hallgatással történik, miközben a koszovói albánok azon munkálkodnak, hogy minél több ország, valamint számos saját kisebbségi sorsba került polgára elismerje jogállamiságukat.
Az információ nemcsak hatalom, hanem pénz is. A kétéves kis államnak pedig meg kell töltenie a kasszáját. Mivel megalapította saját intézményrendszerét, hatásköröket is biztosít azoknak. Minden államban tisztelni kell a törvényt és adózni kell. Ha nem, szankció fog következni, hisz ez is beletartozik a demokráciába. Mi sem volt könnyebb, mint megsemmisíteni a szerbiai mobilszolgáltatók átjátszóit, így kényszerítve őket, hogy ne az „óhazát” gazdagítsák, hanem a napról napra önállóbbá váló állam zsebét. Szerbia elválaszthatatlan részének tekinti Koszovót, saját részeként tekint rá és nemzetközi fórumokon lobbizik érte, miközben azt is kimondja, hogy nem ismeri el intézményeit. Ki is használta ezt Prishtina, és esze ágában sem volt figyelmeztetni a három nagy szerbiai szolgáltatót, hogyha nem szereznek működési engedélyt Koszovóban, akkor el lesznek távolítva, ugyanis a törvény ismeretének hiánya, nem ment fel hatálya alól – vagyis nem a víz a hülye, ha a kacsa nem tud úszni. Lett is belőle botrány, még a mentőállomások is bajba jutottak, mert nem tudtak kommunikálni a betegekkel (még vezetékes telefon sem volt), a Telekom leállította koszovói internetszolgáltatását – ezzel elismerve Koszovót függetlenségét –, és amíg a szerb kormány fűt-fát kiabálva tiltakozott, Prishtina ingyen mobilszámokat osztogatott. Legálisakat.
Mindeközben nap mint nap meg kell küzdenünk kenyerünkért, megvédeni igyekszünk házunkat az árvíztől, műveljük földjeinket, gyerekeinknek pedig jövőt teremtenénk. Ez az élet rendje, hiszen a sportoló a fizika törvényszerűségeinek határait feszegetheti, a tudós a világegyetem működését értelmezheti és igazgathatja, a politikus népeket taszíthat pusztulásba vagy emelhet jólétbe, egy nő szíveket törhet össze vagy egy férfit tehet boldoggá, egy férfi családot tehet tönkre vagy tehet vérség szerint maradandóvá, a szerény boltos pedig az egyszeri földművelő izzadsága által termelt élelmet ad nekünk és tart minket életben.
